~29~

Hello! Nos, most nem késtem... annyit. Volt hogy havonta hoztam részt, szóval ez most haladás. Annak ellenére, hogy nővéremnek SZOMBATON ESKÜVŐJE LESZ! Szóval nagy a stressz, izgalom, készülődés. Nos, majd jövőhéten jelentkezem valószínűleg. Addig is kommenteljetek béjbieim! Mellesleg +11000 <3 *Emily

29

Nathan

Hűvösen ért a nyári reggel első sugara. A csupasz üvegen keresztül ragyogó fénycsóva töltötte meg a szobát a hajnal kellemes narancs színeivel. A takaró melegébe burkolózva nem érintett annyira a kinti hűvös, de amint kidugtam alóla a lábam, végig futott a hátamon a hideg. Ennek ellenére is kimásztam, amilyen csendesen csak lehetett és az erkély ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, és kisurrantam az apró erkélyre. Egy asztal és két szék volt egyedüli berendezése a kis terasznak, ami különleges bájjal látta el a téglaház egyszínűségét. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva élvezkedtem a reggel gyönyöreiben. Nem mintha sok élvezni való lett volna benne. Egyedül azért voltam fent, mert az álom olyan nehezen jött a szememre, hogy forgolódáson és pár óra zavart szundikáláson kívül többet nem tudtam kicsikarni magamból. Louis kis akciója, amit tegnap lerendezett, alaposan felidegesített. Kezdve azzal, hogy már majdnem aludtam, és akkor nyögte be a... Jesses dolgot. Mint valami beszari kisfiú, aki nem meri felvállalni, hogy megette a testvérének a csokiját. De még ezt is meg tudnám bocsátani, de ki tudja, mióta tudja. Mióta hazudik nekem? Napok, hetek, hónapok? Miért nem mondta el? Miért hallgatta el előlem? Elismerem, nem a legszebben reagáltam, de nagyon megdöbbentem. Meggondolva, inkább csalódásnak mondanám. Nagyon, nagyon, nagy csalódásnak. Ő az én kishúgom. Én segítettem neki a házijában. Én voltam, aki ellenőriztem elég csinosan megy-e a zongora előadásaira. Velem beszélte meg a fiú ügyeit, ahogy én is vele az enyémeket. Csajos filmeket néztem vele, a pletykázását hallgattam, vásárolni vittem. Ezt pedig nem mondta el. Neki tényleg semmit nem jelentett a szüzessége, hogy Harrynek adta? Harrynek, akire okvetlenül is kicsit ferdén nézek. Az, hogy Louist bántja az elutasításával, engem is bánt. Tudom mennyit jelentett Harry Louisnak. Évek óta tudom. Amikor pedig Lou tényleg támogatásra szorul, Ő nem áll mellé. Legalábbis nem teljesen. Ha a fiúk nem fogadtak volna el, amikor egy őszi estén elárultam nekik a titkomat, talán másnap fellógatom magam. Gyenge vagyok, ezt tudom magamról. Az emberek véleménye mindig is nagyon fontos volt számomra. Ha pedig nem feleltem meg, egyszerűen összeestem, és Jess kapart fel a földről. Amikor pedig Lousis hirtelen ellenünk fordította a bandáját, a fiúk segítettek nekem. Viszont akkor, mikor ráeszméltem ki is vagyok csak Jess volt nekem. 14 évesen, egy hülyeségből indult pornó nézésen kezdtem el gyanítani, hogy a saját csapatomban játszom. Luke kitalálta, hogy nézzünk meg egy buzis videót, mivel az Ő elmondása szerint azok annyira viccesek és nekem is látnom kell egyet. Kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és az ágyán elterülve vártuk az akciót. 14 évesen, két tini fiú bezárva egy szobába, éledező hormonok. A videó pedig pörgött tovább. A gatyámban elkezdett keményedni a férfiasságom, bár akkor még csak kisfiússágnak lehetett nevezni. Luke ezt észrevette, és nevetve közel hajolt hozzám. A fülembe suttogott. Mai napig a fülemen érzem a meleg leheletét, és a huncut hangsúlyt, amivel bele duruzsolt.

-Mi van Nathan? Csak nem felállt? – lenyúlt a gatyámba, mire én levegőt is alig mertem venni. Akkor ért hozzá idegen kéz először a farkamhoz. A saját pár gyenge próbálkozásom egészen addig nem volt sikeres. De ott, a puha lepedőn, a megjátszott nyögésektől visszhangos szobában minden lelassult, és Luke gyerekes daccal átitatott, de mégis magabiztos mozdulatai feljuttattak a csúcsra. Életemben először. Utána már csak rá kellett gondolnom, és pár perc alatt elmentem. Innen nyilvánvalóvá vált, hogy más vagyok. Azt hittem, hogyha felvállalom és bevallom Lukenak az érzéseimet, Ő majd viszonozni fogja. De csak kinevetett és én lettem a fő célpontjuk. Kikészített lelkileg, és azóta is rettegek elmondani bárkinek is. Legyek vele akármilyen jóban is. Hiszen Luke a legjobb barátom volt. Mégis... Én lettem a cuki srác, akiről mindenki hallotta, hogy meleg. Vagy elhitték, vagy nevettek rajta. A többsége a végzős évemre el is felejtette. De én nem. Luke sem. Én akkor elmentem Londonba, és karriert csináltam. Aminek vége. Valahogy minden kezd széthullani körülöttem. Jess rejtegeti előlem az életét, Louis titkolózik, a munkámnak vége, az életem egy rakás szar. Megtoldva azzal, hogy soha nem vállalhatjuk fel egymást Louisval. Bár talán nem mondjuk ki ilyen nyíltan, egyértelmű, hogy a „talán egyszer” sosem fog eljönni. Legalábbis Louis Tomlinsonnak a One Directionből biztosan nem fog. Én, Nathan Sykes a feloszlott The Wantedból, már csinálhatok bármit. A fényem szép lassan elkopik majd, és senki nem fog emlékezni rám. De Ő tovább éli a sztárok életét, akiknek egy ilyen húzás a karrierjébe kerülhet. A felkelő nap eltűnt egy felhő mögött, és ez eszembe juttatta, mennyire magányos vagyok. Eső illat szállt a levegőben, és ez egy kicsit felvidított. Még mindig Angliában vagyok. A gyönyörű országomban vagyok. Magányosan, de legalább otthon. Nagyot szippantottam a kissé szúrósan hideg levegőből, és megindultam befelé. A libabőr a karjaimon és a lábamon nem támogatták az alsógatyában álldogálást a teraszon. Halkan settenkedtem be, majd elhúztam a függönyt, hogy Louis kicsit aludhasson még. Haragudtam rá. Amiatt, hogy nem szólt rögtön, amint megtudta mi történt, és azért mert úgy parancsolt be maga mellé, hogy szinte bűntudatom lett tőle, amiért a gondolata is megfordult a fejemben, hogy egyedül hagyjam. Ez csúnya lépés volt tőle. Pedig az esténk olyan szépen kezdődött. Magasról nagyobbat eshetsz. Vissza akartam mászni az ágyba, tényleg akartam, de a probléma csak az volt, hogy Mr. Töketlen elterült, és keresztbe fekve az ágyon elfoglalta az egészet. Egy szemforgatást és egy tökfej elsuttogását engedtem meg magamnak most, majd megkapja a fejmosását később. Finomkodás nélkül áttoltam a saját oldalára, majd magam köré csavartam a takarómat, és elfordultam tőle.

-Jó reggelt neked is! – morgott azon a halál édes reggeli hangján, amitől általában eldobom az agyam. Ez pedig természetes reakció, főleg a turnéja után néhány héttel. Legalábbis normális lenne. De most nem. Valahogy nem tudta meglágyítani a szívemet.

-Ja – dünnyögtem vissza, talán válaszként, vagy reakcióként.  Hallottam a mozgolódást mellettem, majd egy könnyebb súlyt az oldalamon. Átkarolt, mint este. Erre gondolva pedig szinte forrni kezdett a vérem a dühtől. Egy ilyen ócska, szükségem van rád maszlag miatt vagyok most világ vége hangulatban. Ez pedig Louis hibája.

-Nagyon haragszol rám? – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott rá. A békítési módszerei jók. De az én védelmi rendszerem jobb. Fagyosan feküdtem mellette, és hallgattam, ahogy becézget, és próbál szóra bírni. Két cica és egy mókuskám között a nyakamba csókolt, pár egérkém és talán négy kicsim között belemormolta a fülembe, hogy egyetlenem. Elszórakoztam az egyre furább és furább nevek számolgatásával. A végtelenségig tudnám hallgatni. A legszebb örömömet mégsem a lehetetlenül giccses nevek okozták, hanem a tudat, hogy feleslegesen veri magát a földhöz. Ugyanis engem annyira érdekel most, mint egy koszos rongy. A földön. Még egyszer feltette a kérdését, amire most válaszoltam is.

-Igen, Louis. Nagyon haragszom.

Szabályosan kipattantam az ágyból, ott hagyva Louist a takarók között. Felvettem a gatyámat és a pólómat. Kénytelen voltam észrevenni, hogy elfogyott a ruhatáram. Legalábbis az itteni delegáció. Kénytelen leszek haza menni. Amúgy is mennék. Elviszem innen Jesst. Mindenekelőtt a fürdőbe mentem és kezdtem valamit a hajammal, elvégeztem a szokásos reggeli dolgaimat, majd frissen és összeszedetten távoztam. A gondolataimat is sikerült nagyjából rendeznem. A csalódottságomat Jessen, a haragomat Louisn fogom kitölteni. Jesset kérdőre vonom, Louis pedig szenvedjen csak a hallgatásom magányában. A reggelim elkészítése közben is ezen gondolkoztam, mikor is két erős kar támaszkodott meg a két oldalamon, és egy áll nyomódott a vállamba.

-Még mindig haragszol? – kérdezte, és az aftershavejének kellemes illata bekúszott az orromba. Megborotválkozott. Nem igazán vagyok oda azért, ahogyan hagyja nőni mindenfelé a haját és a szakállát, de semmilyen unszolásra nem hajlandó rendezni magát, hogy emberformához közelítsen – ne egy jetihez.

-Igen Louis. Még mindig. Negyed óra nem sokat változtat a dolgokon – válaszoltam szórakozottan, míg azon gondolkodtam, milyen módszerekkel lehetne rávenni a szőrtelenítésre. Mondjuk ha minden hajvágás és borotválkozás után lepippantanám. Ez valószínűleg tetszene neki, és hatékony is lenne. De félő, hogy akkor véresre borotválja majd az arcát, és kopaszra nyíratja a fejét, centinként. Vagy naponta járna fodrászhoz. Nem is tudom. Nem szabadna ilyeneken gondolkoznom! Most haragszom rá! A kezem mégis viszketett, és legszívesebben végig simítottam volna az arcán, és végig csókoltam volna az arcélét. Széles mosoly ült ki az arcomra, míg ezek a gondolatok átfutottam rajtam, és befejeztem a szalámis kenyeremet. Felvettem a tányért és megfordultam. Louis arca 20 centire lehetett az enyémtől, az illata viszont ott lebegett körülöttünk, mintha csak el akarná nyomni az enyémet. Az illatok harcáról eszembe jutott, hogy nem kellene a pofájába vigyorognom, mert nem érdemli meg a mosolyomat. Most az én illatom fog győzni!

-Szeretem amikor mosolyogsz! – vigyorodott el, gondolván, hogy nyert ügye van. Pedig nem is hinné, mennyire nincs. Lefagyott az arcomról a mosolyom, és megpróbáltam finoman eltolni magam elől.

-Örülhetsz, hogy most láttad. Egy ideig nem fogod. Most engedj! – taszítottam volna egyet rajta, ha nem kapja el a kezem, és nem húzza az arcára.

-Tudom mennyire szereted, ha frissen borotválkoztam – közelebb hajolt hozzám, és kezemet hatalma alá vette, és végig simított vele az arcán. Próbáltam nem arra koncentrálni, milyen finoman siklik ujjaim alatt a bőre, milyen szépen csillognak a világoskék ékkövei, amiket általában szemnek hívunk, és milyen aranyosan rendezetlen a haja. Egy kicsit sikerült a bűvkörébe kerítenie, de csak a tegnap esti mini-monológjára kellett gondolnom, és máris feleszméltem. Ámuldozó tekintetemet dacosra cseréltem, és ellöktem magamtól. Hallottam a sóhaját és a motyogását a hátam mögött, de győztem, és ennek én és az illatom – ami az elmúlt másodpercekben felerősödött – nagyon örültünk. Sikerült elnyomni a támadónkat. Az apró kis diadalmamnak örülve eszegettem, Louis velem szemben müzlit majszolt, és engem nézett. Nem tudtam volna megmondani a miértjét. Nem láttam benne konkrét érzelmeket. Mély, reggeli csendünkbe Jess jókedvű köszöntése hasított bele. Most már két illat is megpróbálja majd elnyomni az én szegény kis felhőcskémet. De egyet legyőztem már. Egy másikat is letudok. Főleg ami ennyire hasonlít az enyémhez. Jessica mindig élettel teli volt. Most is, pedig alig volt 7 óra. Piros ruha volt rajta, és fekete balerinacipő. Még egy könnyű sminkre is gyanakodtam, de Jess mindig is Miss Tökéletes volt, így már megszoktam az igényességét, meg se lepődök azon, hogy otthonra is csinosba vágja magát. A parfümjét most nem éreztem sehol, így nem számított erős ellenfélnek. Tehát Ő nem is sejti, hogy Louis elmondta nekem. Ellenkező esetben magára öntötte volna az egész flakont, hogy Ő is elnyomhasson. Ha valaki, hát ő képes rá. De úgy tűnik, vele még csak harcolnom sem kell majd. Nem is sejti, hogy tudom.

-Gondok a paradicsomban?  Nem állt fel valakinek? Mondtam, a sok kézimunkázás egyedül nem tesz jót. Vagy elhasználódtatok? Hülyeség, egy hónapja jöttél haza, Lou! Biztosan hiányoztatok egymásnak, ne vitatkozzatok már! – csacsogott, miközben leült közénk egy szendviccsel. Egy kósza pillantást vetettem Louis felé. Tegnap este is ilyesmit mondott nekem, és ez lett belőle. Még cseszegetett bennünket egy ideig, majd ezt megunva egy egyszerű mondattal elnémítottam.

-Jess, elviszlek magamhoz, és ott is maradunk.

-Na és Lou? Jön velünk?

-Nem – fájdalmas tekintetet kaptam Louis felől, de próbáltam nem figyelembe venni. Nem szóltam neki a döntésemről előre, de nem is volt rá szükség.

-Oh... Rendben – hang nélkül felállt és eltűnt. Követtem a példáját, de eltűnés helyett a mosogatóba borítottam a tányéromat. Megint éreztem mögöttem Louist, de most nem állta utamat a kezeivel. Ennek ellenére szembefordultam vele. Amint szemben voltunk, magához rántott, és a farzsebeimbe csúsztatta a kezeit, majd ki is húzta őket. Jobb kezét közénk tartotta, és eltartott egy ideig, míg rájöttem mit tart a kezében. A gyűrű. Elpirultam. Ez Kelsey-é volt. Mégis tökéletesen illett az ujjamra. Amikor Louis odaadta nekem, hogy én döntsem el, mit akarok tenni vele, megtartottam. Túl sokat jelentett Louisnak – és most már nekem is. Ugyanis ez velem volt, mikor először... rosszalkodtunk. Amikor álomba sírtam – bár inkább zokogtam – magam, mert Louis messze volt, turnézott, nekem pedig az zakatolt a fejemben, hogy bármikor megláthat valakit, akinek nem tud ellenállni. Akkor ebbe kapaszkodtam. Amikor pedig először lefeküdtem Louisval, egyenesen rajtam volt. Lehet, hogy Ő nem vette észre. De akkor is rajtam volt. Ez a gyűrű a kapcsolatunk. Nekem legalábbis. És fogalmam sincs, Louis honnan tudta, hogy szinte mindenhová magammal viszem.

-Ha tényleg jelent neked ez a gyűrű valamit, akkor cserébe adsz nekem egy csókot – a tekintetébe

gabalyodtam és próbáltam megfejteni mit akar elérni ezzel. Csak egy csókot? De milyet? Miért? Semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Semmit mondó volt, mint amilyennel az asztalnál méregetett. Remegni kezdett a kezem, ez pedig az első jele annak, hogy nem sokára úgy fogok sírni, mint egy kisbaba. A legrosszabb ebben az, hogy magam sem tudom, miért akarok sírni. Nem éreztem magam szomorúnak. Egy picit talán mélyen belül szomorkodtam Louis miatt, de... Főleg haragudtam rá. De mégsem tagadhattam meg, amit kért. Az a gyűrű kell nekem. A nyakába csimpaszkodtam, ajkaimat az övéhez préseltem és másodpercekig, talán percekig így álltunk. Szinte meg se mozdultunk, nem akartuk megtörni a varázst. A búcsúcsókunk ideje alatt rájöttem mi fájt nekem annyira, hogy könnyeket fakasszon bennem. Az, hogy most látom, milyen szomorú miattam Louis. Ezt pedig már végképp nem tudtam elviselni. A dacomat viszont nem adhattam fel. Az igazamért harcolnom kell. A haragom pedig nagyobb, mint a könnyeim. Éreztem, ahogy egy, ezek közül a cseppek közül legördül az arcomon. Gyorsan elkaptam a fejem, ezzel megszakítva a pillanatot. Leszegett fejjel kikaptam a kezéből az ezüst karikát, és felrohantam az emeletre. A lépcsőn letöröltem a könnyeket a szememből, és az arcomról. Louisnak kéne sírnia, nem nekem! Talán.... Talán mégis legyőzte az illatomat. Talán még mindig az az örök vesztes vagyok, aki mindig is voltam.

~28~

Wáó. Hol is kezdjem. Először is, elértük a +10000-et! 10 feliratkozót számlálunk, vagyis valaki leiratkozott :( so sad, de mindenkinek saját döntése. Mellesleg meg is értem amilyen színvonalon működök mostanság.
Másodszor.... valaki cseten linkelt egy facebook csoportot, amibe lelkesen beléptem, mondván mi bajom lehet tőle. Sorra vettem, hogy rák, cukorbetegség, sérv... De egyik se veszélyeztetett. Hahaha. Nagyon vicces vagyok. Nos, visszatérve. Beléptem, és amikor nagy nehezen felraktam egy részt, és láttam, hogy oda kilinkelte valaki - őszintén nem tudom ki volt, nem ástam magam bele a csopiba, de azt hiszem az admin volt - szóval én tök happy voltam, hogy olvassák a blogot az emberek meg ilyenek. Tudom, hogy mostanában nem valami fantasztikusak a részek, nem értem mi van velem. De a javításon dolgozom. Harmadszor pedig GÖRÖGORSZÁG! Isszonyatosan meleg volt, de iszonyatosan szép, és tengerpart, és városnézés, és és és ... jesszusom. Szóval nem sokat aludtam, mert a szúnyogok is megtámadtak minket és melegben nem bírok aludni. Anyám mindig az mondja, hogy "fagyos a picsám". Meglehet. Na mindegy. Gyerekek, ha tehetietek egyszer menjetek el Rodoszra! Király hely :DDD
Utoljára pedig, azért nem írtam, mert kötőhártya gyulladásom volt, és iszonyatosan irritálta a szememet a gép. Sorry. Nos, jó olvasást!xx Emily

28

Louis

-Ez nem jó! Újra! – dünnyögte félálomban, de még mindig motiváltan a mikrofonjába Steve, a stúdiós. Mind morogtunk és kényeskedtünk. Késő este volt már, elfáradtunk. Harry pedig még mindig bent volt és szenvedett egy dallal. Bár mi már egy órája mondtuk Stevenek, hogy engedjen el minket, ennél nem lesz jobb, hajthatatlan volt. A fáradtság kiült ránk, mint öregasszonyok a padra. Liam és Niall a telefonjukat nyomkodták, én meg Zayn vállára hajtott fejjel próbáltam nem elaludni. Ennek ellenére egyre lejjebb és lejjebb csukódott a szemem minden pislogással. Nem értem miért erőltetjük. Ha egyszer nem megy, nem megy.

-Louis, mi van Nathannel meg veled? – Zayn egyszerű, de meglepő kérdése felrázott, és pírt csalt az arcomra. Remélve, hogy a két fiú nem hallotta meg, rácsaptam a szájára. Az apró jelzésem, hogy ne előttük kérdezgessen hatásosnak tűnt. Kuncogva eltolta a kezem.

-Szóval mi van Veletek? – kicsit átfogalmazva még talán nem feltűnő miről beszélünk.

- Meg vagyunk. Nálunk van a húgával, és ma egész nap együtt lehettek. Örültem volna, ha az estét megkapom, de... – haragos pillantást vetettem a kínlódó Harryre az üvegen keresztül.

-Gondolom, akkor miatta vagy így feldobva. Legalábbis reggel még eléggé... jól voltál – huncutul mosolygott rám, mire vörösre váltottam nagyjából a talpamtól a hajhagymámig.

-Izé. Ja. Utálom, hogy te mindig mindent tudsz! – fakadtam ki, és mellkason taszítottam, mire elnevette magát.

-Azon a helyen ahol én felnőttem, a tudatlanság a veszted okozhatta. Meg tanultunk alkalmazkodni – rám kacsintott – Mikor akarjátok elmondani nekünk, a többi fiúnak, a világnak?

A legérzékenyebb dologra tapintott rá. Egyértelmű, hogy a The Wantedos srácok tudják Nathan identitását. Hiszen vele éltek, csak felismerték milyen is Ő valójában. De engem nem ismernek még így. Liam és Niall pedig egyáltalán nem tudnak semmit. Nem állíthatom, hogy ez nem zavar. A barátaim és joguk van tudni. Nem is szégyellném magam előttük miatta. Inkább félek. Mi van, ha nem úgy reagálnak, mint Zayn. Ő laza, nem akadt fent ezen. Meg persze Ő átesett azon, hogy mindenki utálta. Ő nem lett volna képes elítélni minket emiatt. Ellentétben Harryvel, aki még mindig olyan furcsán méreget minket, ha előtte csókolózunk, vagy ölelkezünk. Pedig fontos lenne tudnom most ellenünk vagy velünk van-e? Mélyen a szívemben érzem megfordulni a kést, hogy a legjobb barátomról van szó és gondolkodnom kell a válaszon. A világ pedig egy teljesen más dolog, ami még Harrynél is jobban dühít. Ezt pedig Zaynnek tudnia kéne. De mintha elfelejtette volna, hogy sztárok vagyunk, kiskorú rajongókkal.

-Nem tudom – a sok gondolatomat két szóba préselni nehezemre esett, de ezekről Nathannel kéne beszélnem. Persze csak ha egyszer elérünk oda, hogy nem valami egészen más lesz a beszélgetésből.

-Én azt javaslom minél hamarabb. Ha sokáig vártok, rosszabb lesz. Ti sem akarhattok örökre bujdosni. Ja és a világos rész... Sajnálom, Louis. Tényleg, nem kellett volna ezt megkérdeznem. Elszúrtam. Csak egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Felfogni nem tudom, hogy milyen lehet tudni azt, hogy életed hátralevő részében nem csókolhatsz meg senkit a nyílt utcán.

Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Eddig ez, így nem fogalmazódott meg bennem. Nem is gondoltam rá, hogy ez a dolog az egész életemre kihat majd. Ostobaság volt, hogy erre eddig nem fordítottam figyelmet. Most már tényleg beszélnem kell Nathannel. Ha nem is ma. Steve végre feladta és elengedett minket. Megkönnyebbülten kezet ráztunk vele, megköszöntük a munkát, egyéb formaságok, és indultunk haza. Próbáltam elhessegetni a fejemből a hülyeségeimet és az aggodalmaimat. Egy valami számít igazán. Nathan otthon vár rám. Végül is minden erről szól. Ezért kell harcolnunk. Hogy ez így is maradhasson. 11-re értem haza, mondanom se kell, hulla fáradtan. Ám mielőtt bemehettem volna a házba, Harry megragadta a kezem.

-Louis, megcsókoltam Jesst és azt hiszem el kéne mondanod Nathannek, hogy lefeküdtem a húgával – darálta le egy szuszra.

Egy pillanatra minden lefagyott bennem és körülöttem is. Mi van? Amit Jessel annyira titkoltak, most hirtelen már nem is számított? Vagy csak hirtelen rátört az őszinteségi roham?

-Nem hiszem, hogy... Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom neki.

-Kérlek, kérlek, kérlek, Louis! Tedd meg ezt nekem! Csak pár szó – nagy boci szemekkel kérlelt, így gondolkodás nélkül rámondtam egy igent. Az ajtón belülre kerülve máris beláttam milyen nagy hülyeséget csináltam, de azt hiszem, tartozok Neki ennyivel. Hangosan köszöntünk, és miután ledobáltuk a cuccainkat az előszobába, a konyhába indultunk. A tűzhelyen még meleg leves és tészta állt, amire rögtön lecsaptunk. Jól megkajáltunk, miközben semmiségekről beszélgettünk. Nem kérdeztem meg miért nem tudott koncentrálni ma, hisz jól tudtam. Jess miatt. Nem kell sokáig törni a fejem ahhoz, hogy rájöjjek mi is folyik itt. Minden alkalommal, amikor ezek ketten találkoznak, történik valami, ami egyiküket felbolygatja. Főleg Harryt. Már csak azt kéne tudnom, mi történt most. Beraktunk mindent a mosogatóba, majd a nappali felé vettem az irányt, ahonnan nevetgélést hallottam már akkor, mikor bejöttünk. Nate és Jess a kanapén ülve beszélgettek. Mikor beléptem elcsendesedtek és köszöntek. Nathan felállt, kinyújtózott és elindult felém. Huncut mosolyra húztam a szám és mikor karnyújtásnyira került tőlem, megragadtam a derekát és magamhoz húztam. Karjaival tompította a mellkasomhoz csapódását, majd a nyakamra kulcsolta a karjait és hozzám bújt.

- Milyen napod volt? – dörmögött a pulcsimba, majd egy puszit nyomott a nyakamra.

- Fárasztó és hosszú. De megérte, mert egész jól haladunk. A tiéd? – derekán nyugtatott kezeim egy kicsit lejjebb csúsztak, és a nadrágjába akasztottam a hüvelykujjaimat, a többit pedig a farzsebeibe dugtam. Felnézett rám, és bár kicsit elpirult, normálisan válaszolt.

- Jessel voltam. Elmentünk a British Múzeumba. Imádja! Aztán kajáltunk és haza jöttünk. Jess pedig főzött nektek vacsit.

- Finom volt – fűztem hozzá – Felmegyünk?

Bólogatott, és megragadta a kezem, ujjaink egymásba fonódtak és felmentünk. A szobámba zárkóztunk, mint oly sokszor máskor. Elengedett, és lehuppant az ágyra. Én is mellé feküdtem, mire Ő felém mászott és ráült a csípőmre, elég közel ahhoz.

-Ééééés mit akar ma csinálni az úrfi? – kezeit a mellkasomon pihentette, és kacéran mosolygott. Furcsa volt, hogy Ő van rajtam, és Ő irányít. De valami különös módon izgató.

-Nagyon fáradt vagyok, szóval mit szólnál egy filmnézés, összebújás kombóhoz? – a mancsaimat a dereka köré vontam, és lentről bámultam tovább az arckifejezéseit.

-Ennyi? Nyugdíjasnak nézek ki? – a pólóm nyakába akasztotta a mutatóujját és lehajolt a számhoz. Vészesen közel voltak egymáshoz az ajkaink, de nem csinált semmit, csak a szemembe bambult, majd lenézett a számra.

-Talán egy csókot sem érdemlek? – szavai mélyen és rekedten hagyták el gyönyörű, rózsaszín ajkait, amiket lebiggyesztett a terveim miatt.

- Dehogynem – suttogtam, hirtelen felültem, de az ölemben tartottam továbbra is – Sokkal többet is – motyogtam, immáron csukott szemekkel, szájába beszélve. Finom csókkal indítottam, amit nyakamra csavart karokkal élvezett, majd nyelvét átdugta a számba, és vad táncra hívta az enyémet. Kifulladásig téptük egymást, és élveztük, ahogy a másik haja finoman siklik át ujjaink között, ahogyan a másik lélegzetének melege megcsap, és ahogy féktelen vágyaink utat törnek egymás felé.

-De ma nagyon fáradt vagyok – szakadtam el tőle, és bár kicsit csalódott volt, őszinte mosollyal nézett a szemembe újra.

-Akkor viszont Esőembert nézünk – kiugrott az ölemből és a filmes szekrényhez lépett, majd egy kis keresgélés után megtalálta, amit keresett. 5 perc múlva már a takaró alatt összebújva néztük a dvd-t. Nathan iszonyatosan édesen magyarázott róla, hogy mennyire imádja ezt a filmet, és milyen sokat jelent neki, és így Esőember, úgy Esőember. Volt egy jelenet, amiben is egy Vegas-i szállodában táncolnak. Nath keze ekkor erősen megszorította az enyémet és a nyakamba temette az arcát. Tényleg kicsit megrázó volt, ahogy ellökte magától, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hatása lesz Nathanre. Mikor végeztünk, Nath elpakolt mindent, majd visszafeküdt mellém az ágyba. Már alvásra készen feküdtünk le filmezni is, szóval egyszerűen csak átöleltem, és vártam, hogy már majdnem elaludjon. Ekkor kiszakadt belőlem.

-Jess és Harry lefeküdtek egymással – elhadartam, halkan is mondtam, és már abban a hitben voltam, hogy ezt Nathan csak észrevételezni fogja, de tévedtem. Az utolsó szó kiejtése után, mint egy rúgó pattant fel ülésbe és kapta felém a fejét.

-Hogy mi van? – akadt ki, én pedig behúztam fülem-farkam és egy világi szemétnek tartottam magam a hanghordozása miatt.

-Az, amit mondtam. Nem nagydolog! – bár ne mondtam volna ekkora hülyeségeket. Nate egy pillanatra úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, a föld lapos.

-Nem? Nagy? Dolog? – lassú, ijesztően tagolt kérdőszócskái lenyelették velem a következő mondataimat. Bölcsebbnek találtam hallgatni és csak a végén megszólalni.

-Louis, Harry megdugta a húgomat. Ez olyan.... ez olyan, mintha velem dugott volna. Jessben ugyanaz a vér folyik, mint bennem. Én ezt nem akarom elhinni! Az én húgom, egy olyannal, mint Harry. Hogyan? Miért? MI? LOUIS, MONDJ MÁR VALAMIT! – rivallt rám az összefüggéstelen, zavaros monológja közben. Kelletlenül engedelmeskedtem, nem akartam magamra hárítani a haragját – még jobban.

-Figyelj, cicám! Holnap beszélsz Jessel, és elmagyarázza. Nyugodj meg! Harry nem rossz ember – megsimogattam a karját, de csak dühösen villogó kék szemeket kaptam cserébe.

-Igen, egy jó ember. Mondd csak, te teljesen vak vagy? Úgy néz ránk, rád, RÁM, mintha fertőző betegek lennénk. Te meg szó nélkül hagyod. Igen, nagyon jó ember lehet, ha a legjobb barátjának a döntéseit nem tudj elfogadni.

-Tudom, ez kicsit meredek. De megszokja, csak adj neki időt. Kérlek, feküdj vissza és próbálj meg aludni! – kérleltem, és próbáltam elrejteni mennyire megbántott az, ahogyan Harryről beszélt. Bár azt nem tudtam volna eldönteni, hogy azért lettem mérges, mert pocskondiázta Harryt, vagy azért, mert igaza van.

-Most fogok beszélni velük! – már szállt volna ki az ágyból, de ekkor fogtam magam és lerántottam, majd a meglepettségtől lebénult fiúra feküdtem. A szemeink pont egy szinten voltak, így láttam benne minden érzelmet, amit a hangjában ügyesen titkolt. Inkább szomorú volt, mint felháborodott. Neki a húga a világot jelenti. De legalábbis a felét. Bántja, hogy ezt titkolta előtte. Sőt, ki tudja, mit titkolhat még. Átéreztem a fájdalmát, és osztoztam benne, ahogyan azt ilyenkor egy társnak illik. De a barátomnak tettem szívességet. Egyértelmű, hogy Harry ezért térítette rám a feladatot. Engem Nathan meghallgat. Őt és Jesst ezek után kevésbé lett volna hajlandó ember számba venni.

-Itt maradsz! Bemászol mellém, átölellek, és elalszunk. Mert én a barátod vagyok, és ezt akarom. Pihenni akarok melletted. Holnap pedig megint együtt leszel Jessel. Temérdek időtök lesz. De nekünk csak az éjszaka maradt. Szóval kérlek! Maradj velem! – nem akartam kihasználni „a fáradt vagyok, mellesleg a pasid és magam mellett akarlak tudni” kártyát, de már csak ez tűnt megoldásnak. Mondandóm megpecsételéseként nyomtam egy puszit a szájára, ami se nem hosszú, se nem romantikus nem volt, de reméltem, hogy így egy kicsit jobban alszik majd el. Bevált a dumám, és bár morgolódva, de bemászott mellém, hagyta, hogy átöleljem, és aludni tértünk. De az ölelésemben nem éreztem a megszokott melegséget. Most egy jégcsapot szorongattam, és csak remélhettem, hogy nem felém fog esni. Ha mégis, talán az ölelésem kicsit megolvasztja, és csak rám cseppen pár csepp hideg víz. Inkább, mint hogy egy hegyes jégcsap vágjon fejen, mély heget hagyva maga után.

~27~

Üdv.Azt hiszem nem is rossz, hogy az eddigiekhez képest most két hét után hozok részt... OKé, rossz, de elfoglalt voltam. Nos, most itt a nyár, jó vakációt mindenkinek. Nekem speciel június 26-án utam van Görögbe, szóval akkor egy hétig nem leszek. Előtt megpróbálok írni még egyet. Nos, szeretnék komit, mert hiányoznak. Igazából, az hiányzik, hogy tudjam, merre tartok, min változtassak, vagy bármi. Egy szar az egész ribanc is jól esne, csak legyen valami :D Szépen megmagyaráztam. Nos, Louthan. Az biztos. Tessék olvasni! Emilyxx

The One

Louis

Egész este álmatlanság gyötört. Egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem, legalábbis aludni nem voltam képes. Túl sok minden kavargott a fejemben. Nemrég jöttem vissza, és olyan volt, mintha tartottunk volna egy szünetet Nathannel. Pedig még meg sem voltak azok a mézes heteink, amik minden kezdő szerelmesnek kijárnának. Együtt lenni, állandóan, amíg végül rá nem ununk a folyamatos egymásra akaszkodásra. Ezt mi nem tehettük meg. Nem csak a munkánk miatt, ami 0-24-es meló, és nincs kiszállás. Hanem azért, mert melegek vagyunk, és nem vállalhatjuk fel. Nem, hiszen karrierünk van, amit másokkal osztunk meg. Nem tehetjük meg ezt semelyikükkel. Még akkor sem, ha annyira fáj elengedni a kezét, és nem hozzáérni minden percben valahol, csak hogy mindenki tudja; Ő az enyém. A turném alatt kétszer láttam Őt. Az pedig semmi. Így vagy úgy, nem voltunk együtt eleget. Alig tudok róla valamit. Alig vagyunk együtt. Ez a retkes hat hónap, amit énekelgetéssel töltöttem, tönkre vágta az egész kapcsolatunkat. Nem mintha nem érezném azt az „érzést”, amikor vele vagyok. Csak olyan hiányosnak látom a dolgokat köztünk. Nem akarom elveszíteni. Elfordítottam a fejem Nate irányába, és néztem a sötét körvonalakat, majd folytattam a plafon elemezgetését.

-Miért nem alszol?-egy álmos, rekedt hang szólalt meg mellettem, ami megijesztett, és majdnem kiugrasztott az ágyból.

-Jézusom, Nathan! Halálra rémítesz!

-Bocsi-fél karjával átölelt, és a mellkasomon nyugtatta a fejét-Mi bánt?

-Semmi-azt hiszem ebben a semmiben olyan sok aggodalom és fájdalom rejtőzött, hogy Nathan inkább kiengedett magából egy jóleső kuncogást.

-Igen, persze. Azért bámulod a plafont már vagy 4 órája, mintha egyenesen Leonardo DiCaprio nézne vissza rád.

-Te... Fent voltál?-megdöbbenten pillantottam le rá.

-Persze. Nem hagytál aludni, folyton ficeregtél, szóval feladtam. Megpróbáltam, de nem ment. Szóval nyögd ki. Mi a baj? Ne hiába virrasszunk ezen a csodás éjszakán-adott egy puszit a kulcscsontomra.

-Félek-ennyi jött ki a számon. Nem tudtam mást mondani. Ha tovább ecsetelem, hogy mitől is, elszakadt volna a cérna és elsírom magam. Mégis mitől rettegek ennyire? Attól, hogy elvesztem Őt? A munkámat? A barátaimat? Ha lenne választásom, hogy melyiket tartsam meg, nem tudnék dönteni. Mert lehet, hogy nem a helyes döntést hoznám. Mint eddig számtalanszor.

-Én is-meglepődtem. Meglepődtem, hogy visszahallom az aggályaimat Tőle. Azt hittem Ő mindenben magabiztos. Hiszen... saját bevallása és Jess felvilágosítása után egyértelmű, hogy mindig is tisztában volt a hova tartozásával. Bár ha elgondolkodunk a „mindig” kezdetének időpontján, feltételezem kamaszkorában jött rá. Én kicsit megkéstem, de biztosan vannak, akik idősebb korukban jönnek rá a nemi identitásukra. Nekem meg rá kellett jönnöm, és lényegében egyedül kellett megbirkóznom a kezdeti nehézségekkel. Hiszen Nate nem mindig ért rá, és általában a föld másik végében volt.

-Mégis mitől?

-Mitől, mitől... Attól, amitől te is, ezt pedig jobb, ha tudod. Az, hogy megszoktam valamit, még nem azt jelenti, hogy nem félek tőle. Ugyanúgy iszonyodok el a gondolatra, hogy valaki rájön, én pedig feladhatok mindent. Bár nekem már mindegy, hiszen elvesztettem a munkámat. De itt vagy te, így nem tehetem meg azt, amin már évek óta gondolkozom. Lou, amit most érzel, az természetes. Hozzá fogsz szokni. Nem ígérhetem, hogy nem lesznek... rémálmaid, vagy sötét gondolataid, de hozzá kell szoknod. A barátaidért, a munkádért, a rajongóidért. Nekem is ez segített.

-Én... nem ettől a bevallom-e vagy titkolom-e dologtól félek legjobban. Persze ez is benne van a pakliban de...Nem akarlak elveszteni, és a munkám miatt mégis úgy érzem közel állunk hozzá.

Pár másodperces csend állt be közöttünk. Én nem tudtam mást mondani, Ő pedig nem akart, amint azt a mellékelt csend mutatta. Egy perc telt el talán, mikor mozgolódni kezdett, és felém hajolt. Kék szemeivel a tekintetem kereste.

-Nem fogsz elveszteni. Addig nem, amíg én azt úgy nem akarom - nyomott egy puszit a számra - Odaadtam neked magamat. Elvárom, hogy ezek után ne ez legyen az első számú félelmed. Inkább ess kétségbe, hogy mi lesz, ha holnap olyan címlapok jönnek majd ki, hogy „a két popsztár mélyreható kirándulást tett egymásban”-

-Ilyet nem írnának – kuncogtam, és láttam, ahogy mosolygott.

-Igaz. A mai világban már úgy írnák, hogy „a két énekes análisan közösült”- komoly arcot vágott, mint azok a komor arcú harmincas-negyvenes hírbemondók, akik rémisztően tényszerűen közlenek minden hírt.

-Na jó, undorító vagy – mosolyogtam a hülyeségén. Ekkora barmot, istenem! De az én barmom -Nem értem más előtt miért nem vagy ilyen.

-Ezt az oldalam, csak a legjobb barátaim ismerik. Büszke lehetsz magadra, hogy közöttük lehetsz – még mindig felettem volt, de ezen egy egyszerű mozdulattal változtattam.

-Nem vagyok a barátod - közelebb hajoltam hozzá, lélegzete megakadt, én pedig egy sármos mosolyt küldtem lefelé – Én annál sokkal több vagyok.

Lejjebb hajoltam, ajkaink súrolták egymást. Egy kicsit feljebb tolta magát, és finoman megnyalta az ajkaimat.

-Sokkal több - suttogta, és megcsókolt. Lassan, romantikusan, ahogy azt kell. Majd szép lassan, átment az egész egy szenvedélyes csókcsatába.

-Aludnunk kéne - nyögte ki nehezen, mikor a nyakát kezdtem puszilgatni. Icipicikét elvesztettem az önuralmamat és teljesen beindultam, annak ellenére, hogy hajnal 1-2 felé járt már az idő.

-Aha – lelöktem magunkról a takarót és teljesen rámásztam. Újra megcsókoltam, és nem hagytam megszólalni. Legalábbis addig nem, amíg hülyeségeket beszélt. Csak elfelejtettem, hogy nem egy gyenge lány van alattam, így egyszerűen lelökött magáról.

-Louis, mond csak, magadnál vagy? – felháborodott hangja megremegett, ebből tudtam, nem teljesen volt ellenére a kis csókcsatánk. Melléültem, és kezeim közé fogtam az arcát, és egy puszit nyomtam a szájára.

-Magamnál vagyok – tovább puszilgattam. Az arcán, a száján, a nyakán, a vállán. Egyre szaporábban vette a levegőt, ami mindenképpen jó jel volt számomra- De szó lehet arról, hogy ne legyünk.

Összevonta szemöldökeit, én pedig a fiókomba kezdtem kotorászni, majd előhúztam belőle egy vodkás üveget.

-Lou, mégis mit csinálsz? – meresztette hatalmasra a szemeit. A füléhez hajoltam, és miközben kibontottam az üveget, amit erre a célra tartogattam egy ideje, és belesuttogtam.

-Van egy nagyon jó játékom. Csak előtte engedd el egy kicsit magad! – a hüvelykujjamat a szájára simítottam, mire Ő automatikusan kinyitotta a száját. Az üveget a szájába tettem, majd noszogatás nélkül meghúzta. Elbűvölve néztem, ahogy pár kortyot iszik belőle, majd egy picit visszaengedi az üveget, de ahelyett, hogy odaadta volna, szépen elkezdte leengedni a torkán, míg az üveg nyaka teljesen eltűnt a torkában. Nagyot nyeltem, és kivert a víz, ahogy néztem gyönyörű ajkait mozgatni az üveg körül. A szemkontaktus tartotta velem, nekem pedig vigyázzba vágta magát a farkam. Nyöszörögve lenyúltam, hogy könnyítsek magamon, de Nate elengedte az üveget, és átnyújtotta nekem.

-Ilyesmi játékra gondoltál, igaz?-kacéran mosolygott, mikor átvettem az üveget, és nagyot húztam belőle.

-Nem egészen – a számba öntöttem a maró alkoholt, de a számat nem csuktam be teljesen, így mikor a szám tele volt, az ital kibuggyant a szám sarkán, és elkezdett lefolyni az arcomon, le, egészen a mellkasomig, és onnan is lejjebb. Nath nem reagált rögtön, de ahogy rápillantottam, rögtön vette az adást. Elkezdte lenyalogatni rólam a piát, harapdálva, szívogatva, a karjaival magához húzva. A lepedő alattam elkezdett nedvesedni, de nem érdekelt. Néha nyeltem párat, hogy nem fulladjak meg, de addig öntöttem magam, míg mindenhol vodkával lettem beborítva, majd letettem az üveget a földre, és az elég sok elfogyasztott pia miatt bódultan húztam magamhoz egyre közelebb Nathant. A nyakamat szívogatta és a bőrömre száradt piát nyalogatta rólam.  A mellkasomat is letisztogatta, mesteri precizitással izgatta a mellbimbóimat. Nem mintha nem indultam volna már be eléggé. Egyre lejjebb és lejjebb húzta rajtam a nyelvét, míg csak az alsómhoz nem ért. Ekkor támadt egy ötletem. Ellöktem magamtól és letepertem az ágyra, és rögtön ajkai után kaptam, amik bűzlöttek a piától, ez pedig még jobban felizgatott.

- Taníts meg furulyázni - izgató csókot nyomtam a szájára, majd a nyakára tévedt a szám, mire Ő felnyögött és lenyúlt az ágy mellé.

- Ehhez kell még egy kis pia – a szájához emelte és kortyolt belőle párat – Biztosan akarod?

-Rendes buzi akarok lenni! Ha más meg tudja tenni, én miért ne tudnám? – kivettem a kezéből és én is meghúztam. Ezzel az kiürült, így eldobtam valahova. Kicsit erőszakosan lerángattam Nathan alsógatyáját, de nem úgy tűnt, hogy zavarja.

-Nem garantálom, hogy el tudsz majd játszani egy Mozartot, de fel fogod találni magad – nyomott, egy utolsó csókot a számra és lenyomott az ékességéhez. Igazából fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem, de mint minden ember, én is láttam már pornót. Meg persze pár lány már csinálta nekem is, így volt egy kis sejtésem mit kell csinálni. Csak becsiccsentve kicsit nehezebben ment, mint gondoltam volna. Nyomtam a hegyére egy puszit és bevettem a számba.

-Ez... jó... – nyögdécselt Nathan – Most... egy kicsit többet – lejjebb ereszkedtem rajta, egészen addig, míg öklendezni nem kezdtem, amitől kétségbeesetten elkaptam a fejem. Közben pedig végig húztam a fogaim rajta, mire Nathan felszisszent és halkan káromkodott egyet. Aggódva néztem fel rá, mire ő egy halvány mosolyt küldött felém.

-Csak óvatosan! – követve tanácsát óvatosabban kezdtem munkálkodni rajta, és első próbálkozásra nem is sikerült rosszul ez a dolog. Nate jól eső nyögései töltötték be a teret. Gondoltam mesterkedek egy kicsit, és a golyóihoz nyúltam, amiket finoman megsimogattam, mire jólesően morgott egyet.

-Ügyes vagy! – kicsit beljebb engedtem a torkomba, ami bár nekem émelyítő volt, Nath háta ívbe feszült, és zihálni kezdett. Azt hiszem, ez jó. Beletúrt a hajamba, és éreztem, ahogy az ütemet kezdi mutatni, ami jól jött. Egészen büszke voltam magamra, hogy képes voltam erre és nem csináltam rosszul. Felnéztem Nathanre, és mosolyogni támadt kedvem a látványtól. Az állkapcsát összeszorította, a nyakán kidagadtak az erek, és a másik kezével simogatta a mellkasát. Kibaszott szexi volt!

-Lou... Én... el... el fogok... menni- igaza volt. Nem sokkal később a számba élvezett, és mit volt mit tenni, lenyeltem. Egy kicsi kifolyt a szám szélén, azt letöröltem a kezemmel, majd rámásztam Nathanre.

-Na, milyen volt béjbi?-sutyorogtam a fülébe.

-Elsőre? Jó. Nagyon jó – rám mosolygott és adott egy rövid puszit a számra.

-Tudod – dörmögtem a fülébe – Van egy üveg Jack Daniels a konyhában. Huncut mosolyt eresztett felém, és megcsókolt.

*

-Jó reggelt álomszuszék!-duruzsolt reggel a fülembe Nathan.

-Hagyjál! – a fejem majd szét durrant.

-Nem, nem. Ma stúdiózni mész, én elviszem Jesst. Dolgunk van – megpaskolta a takarót.

-Minek viszed el? – dörmögtem a reggeli rekedtségemmel – Itt is maradhat. Legalább találkozhatok veled akkor is, ha Ő itt van.

-Jó. De akkor is fel kell kelned – lehajolt hozzám, és egy puszit nyomott a számra. Erre reagáltam, és viszonoztam. Majd megcsókolt, és a takaró alá benyúlva a derekamba kapaszkodott. A hajába kaptam, és röpke idő alatt azon kaptam magam, hogy felette vagyok, és a felsőtestét simogatom.

-Most már nem akarod, hogy felkeljünk, igaz? – kacérkodtam vele két csók között.

-Ó, fogd be!-kuncogott és visszahúzott egy csókra.

-De igazad van. Dolgunk van! – kigurultam az ágyból, és hallottam mögöttem Nathan sóhajtását. Felöltöztünk, reggeliztünk, bevettem párfejfájás csillapítót a macskajajj ellen, majd Harryvel stúdiózni indultunk. Ahogy az utat néztem, a nap sugarait, a kutyát sétáltató embereket, az jutott eszembe, milyen szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert valakinek én vagyok az egyetlen. Az egyetlen ember, aki számít. Nathan pedig az egyetlen ember, akiért mindent feláldoznék. Nathan a végzetem – és reményeim szerint, én is az övé.