~30~

Ohhhhh hello. Késtem, mint mindig. DE MOST NEM SOKAT :D
Well... FUCK. Tök hosszúra terveztem ezt a részt, meg tisztázni akartam mindent. Ebből lett egy kis valami.Sajnálom, de most már tényleg ki akartam tenni nektek valamit, így picit módosítottam a terveimen. Amint visszajövök a három napos balcsizásomból, iparkodok hozni még egy részt. Megpróbálom valahogy mozdítani a történéseket, mert úgy érzem egy helyben toporgok és ez unalmas. Szóval helloka és jú olvasást. Fuuu de gyűlölöm hogy ilyen áhh fos lett..... Na jó. LÁÁÁÁÁV <3

30

Louis    

Darabokra törtem, amikor Nathan kiment az ajtón. Nem tudtam, mit csinálhatnék. Nem lehettem dühös, mert jogosan haragudott meg rám. Nem kellett volna parancsnokoskodnom. Főleg, hogy az egyetlen és imádott húgáról volt szó. Ha őszinte akarok lenni, nem is vagyok benne biztos miben hibáztam. Melyik ütötte meg ennyire Nathant? Az, hogy főnökösködtem? Vagy az, hogy elhallgattam ezeket a tényeket? Esetleg az, hogy Őket választottam helyette? Nem tudom, és a bizonytalanság még jobban elkeserít. Nem lehettem dühös, minden joga meg van ahhoz, hogy utáljon. De mégis, ideges lettem. Harry megdugott valakit, és én szívok. Ez az egész nem történik meg, ha Ő bent tudja tartani a farkát a gatyájában! Beleütöttem a falba és felordítottam. Valahogy fel kell oldódnom, valahogy el kell hessegetnem a dühömet és a szomorúságomat. Majd Nathan megnyugszik, és megbeszéljük. De addig nem tehetek semmit. Legutóbb azért sikerült megmentenem magunkat, mert Nathan a semmiért szakított velem, és a semmit egy csókkal is meg lehet oldani. De ezt... Ezt nem. Én hibáztam, és rendbe is fogom hozni, csak kell egy kis idő. Neki is, meg nekem is. Harry jelent meg a lépcsőn, álmosan és elnyűtten, de valahogy nem tudtam sajnálni. Miatta kell most szenvednem, mivel jó baráthoz méltóan kiálltam mellette. Annak ellenére is, hogy Ő mostanában nem igazán volt barátságos velünk.

-Mi történt? Miért kiabáltál? – morogta, megdörzsölte a szemét, majd betrappolt a konyhába.

-Nathan elment – sóhajtottam és leroskadtam az egyik székre.

-Mivan, már annyit sem bírsz nélküle, amíg elmegy új ruhákért? – halkan felnevetett, és közben azt a méregdrága, agyoncukrozott gabonapelyhet öntötte egy tálkába, amiből minden reggel megeszik egyet.

-Nem úgy ment el. Tegnap elmondta neki azt, amire kértél. Felkapta a vizet, ki akarta osztani a húgát és téged, én meg kiálltam mellettetek. Beparancsoltam magam mellé, Ő meg isten tudja már melyik bakim miatt, iszonyatosan haragszik rám.

Egy pár percig csend honolt az asztalnál. Ő csak bámulta a tejben úszkáló köröket és csillagokat, amik leázták magukról a kakaós borítást, és barnává színezték a tejet.

-Én... sajnálom... Tudtam, hogy rosszul fogja érinteni, de azt hittem majd velem veszik össze, nem Veled.

-Tudod, a legjobb az lett volna, ha nem akarsz mindenkit megdugni. Akkor most nem kéne azon agyalnom, hogy Nathan mikor logikázza ki, hogy megint szakítani akar velem – egyszerűen kicsúszott a számon ez a pár mondat. Néha nem tudom visszatartani a gondolataimat, és muszáj őket kimondanom. Ha néha be tudnám fogni, igazán hálás lennék. A mondandóm elámította Harryt, és láttam rajta a meglepett dühöt.

-Én sosem akartam lefeküdni Jessicával! Ő volt az, aki játszani kezdett Velem, Ő jött be hozzám azon az estén, és Ő akart szexelni velem. Nem tehetek Róla, hogy Jess nem mondta el a bátyjának, hogy egy rossz ribanc szexuális töltetével rendelkezik, és mindenkivel összefekszik. Továbbá az sem az én hibám, hogy a te barátocskád olyan hisztis, mint egy csaj. Inkább viselkedik nőként, mint férfiként! Te nem is buzi vagy Louis! Te valami egészen különös hetero utánzat vagy, aki megkereste a leglányosabb fiút, hogy elmondhassa, Ő meleg! De te, kedves barátom inkább vagy hetero – felpattant és elviharzott. Szinte láttam a füstöt szállni ki a füléből. Nagyon felhúzta magát. Megértem, hiszen megsértettem. De úgy tűnik, mindenkit magam ellen fordítok. A szerelmem, a legjobb barátom... Lenéztem a müzlire, és nagyot sóhajtva magam elé húztam, és lassan kanalazni kezdtem a már ízetlen formákat, és a kakaóvá változott tejet.

A mai napon nem kellett csinálnunk semmit. Harry egész nap a szobájában volt. Erős okom volt feltételezni, hogy nem akart velem beszélni. Levittem a laptopomat a nappaliba, és azzal próbáltam elterelni a figyelmemet. Többé-kevésbé sikerült is. Feltettem a fejemre a fejhallgatómat és elmerültem a Pretty Little Liars új évadába. Nem tudom mi fogott meg ebben a sorozatban, de nem tudok lekattanni Róla. Harry szerint ez mindig is kicsit buzis volt. Nem tudom hány részt néztem meg belőle, de már rettenetesen éhes voltam, amikor felálltam. Úgy éreztem itt az ideje enni valamit. Rápillantottam a laptop órájára, ami egy órát mutatott. Pontosabban tíz perccel egy utánt, de ez már részletkérdés. Amint levettem a fejemről a fejhallgatót, meghallottam az éktelen dörömbölést a bejárati ajtón. Kicsit megrémültem, de elindultam az irányába. Mikor kinyitottam, Jessica állt velem szemben, vörösre sírt szemekkel. Az ajkai remegtek, miközben próbált megszólalni, de csak újra könnybe lábadtak a szemei, és hüppögni kezdett. Megsajnáltam, így megöleltem. Éreztem finom rázkódását, miközben magamhoz szorítottam. Kicseszettül éreztem magam. Mindenkinek fájdalmat okoztam. Nathannek, Jessnek, Harrynek. A lista egyre bővül. Szerencse, hogy ma nem találkoztunk a bandával. Tuti, hogy nekik is betettem volna valamivel. Halkan csitítani próbáltam, de Ő egyre jobban zokogott.

-Gyere be! Leülünk, megnyugszol, és megbeszéljük mi történt, rendben? – finoman magammal húztam és leültettem a kanapéra. Először a haját kezdte elrendezni. A szőke fürtök rendezetlenül álltak a fején, mintha nem is hozzá tartoznának. Lesimítgatta őket, majd nagyjából letörölte a kezével az arcát. Ezek után megszólalt.

-Nathan elküldött magától. Azt mondta túl nagy csalódást okoztam neki. Meg, hogy nem... hogy nem... hogy ne vagyok a húga többé – keserves sírásba kezdett, és megint hozzám bújt. Próbáltam támogatni pár szóval, de semmi nem jött ki a számon. Magam sem tudtam elhinni. Nathan ennyire elborult? Az imádott húgával ezt teszi? Felfoghatatlan volt.

-Ez azért volt, mert megtudta, hogy lefeküdtetek Harryvel? – kérdeztem, mire elszörnyedve húzódott el tőlem.

-Megígérted, hogy nem mondod el senkinek! Főleg neki nem!

-Harry kért meg rá. Ne engem hibáztasson már mindenki! Elegem van belőletek! Intézd el Harryvel, és hagyjatok ki ebből engem! – felháborodásomban elviharzottam, egyenesen a szobámba, ahol magara zártam az ajtót, és leültem az asztalomhoz. Párszor felhívtam Nathant, de mindig lecsapta rám, vagy várt, amíg a hangposta nem jelentkezik. Én pedig szokásaim ellenére, most megszólaltam, és üzeneteket hagytam neki. Mindig mást mondtam, de a lényege az volt, hogy könyörögtem bocsánatáért, vagy dühöngtem, és ezt váltogattam, amíg elkeseredésemben elsírtam magam. Utálok szerelmes lenni.

~29~

Hello! Nos, most nem késtem... annyit. Volt hogy havonta hoztam részt, szóval ez most haladás. Annak ellenére, hogy nővéremnek SZOMBATON ESKÜVŐJE LESZ! Szóval nagy a stressz, izgalom, készülődés. Nos, majd jövőhéten jelentkezem valószínűleg. Addig is kommenteljetek béjbieim! Mellesleg +11000 <3 *Emily

29

Nathan

Hűvösen ért a nyári reggel első sugara. A csupasz üvegen keresztül ragyogó fénycsóva töltötte meg a szobát a hajnal kellemes narancs színeivel. A takaró melegébe burkolózva nem érintett annyira a kinti hűvös, de amint kidugtam alóla a lábam, végig futott a hátamon a hideg. Ennek ellenére is kimásztam, amilyen csendesen csak lehetett és az erkély ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kilincset, és kisurrantam az apró erkélyre. Egy asztal és két szék volt egyedüli berendezése a kis terasznak, ami különleges bájjal látta el a téglaház egyszínűségét. A kovácsoltvas korlátnak támaszkodva élvezkedtem a reggel gyönyöreiben. Nem mintha sok élvezni való lett volna benne. Egyedül azért voltam fent, mert az álom olyan nehezen jött a szememre, hogy forgolódáson és pár óra zavart szundikáláson kívül többet nem tudtam kicsikarni magamból. Louis kis akciója, amit tegnap lerendezett, alaposan felidegesített. Kezdve azzal, hogy már majdnem aludtam, és akkor nyögte be a... Jesses dolgot. Mint valami beszari kisfiú, aki nem meri felvállalni, hogy megette a testvérének a csokiját. De még ezt is meg tudnám bocsátani, de ki tudja, mióta tudja. Mióta hazudik nekem? Napok, hetek, hónapok? Miért nem mondta el? Miért hallgatta el előlem? Elismerem, nem a legszebben reagáltam, de nagyon megdöbbentem. Meggondolva, inkább csalódásnak mondanám. Nagyon, nagyon, nagy csalódásnak. Ő az én kishúgom. Én segítettem neki a házijában. Én voltam, aki ellenőriztem elég csinosan megy-e a zongora előadásaira. Velem beszélte meg a fiú ügyeit, ahogy én is vele az enyémeket. Csajos filmeket néztem vele, a pletykázását hallgattam, vásárolni vittem. Ezt pedig nem mondta el. Neki tényleg semmit nem jelentett a szüzessége, hogy Harrynek adta? Harrynek, akire okvetlenül is kicsit ferdén nézek. Az, hogy Louist bántja az elutasításával, engem is bánt. Tudom mennyit jelentett Harry Louisnak. Évek óta tudom. Amikor pedig Lou tényleg támogatásra szorul, Ő nem áll mellé. Legalábbis nem teljesen. Ha a fiúk nem fogadtak volna el, amikor egy őszi estén elárultam nekik a titkomat, talán másnap fellógatom magam. Gyenge vagyok, ezt tudom magamról. Az emberek véleménye mindig is nagyon fontos volt számomra. Ha pedig nem feleltem meg, egyszerűen összeestem, és Jess kapart fel a földről. Amikor pedig Lousis hirtelen ellenünk fordította a bandáját, a fiúk segítettek nekem. Viszont akkor, mikor ráeszméltem ki is vagyok csak Jess volt nekem. 14 évesen, egy hülyeségből indult pornó nézésen kezdtem el gyanítani, hogy a saját csapatomban játszom. Luke kitalálta, hogy nézzünk meg egy buzis videót, mivel az Ő elmondása szerint azok annyira viccesek és nekem is látnom kell egyet. Kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és az ágyán elterülve vártuk az akciót. 14 évesen, két tini fiú bezárva egy szobába, éledező hormonok. A videó pedig pörgött tovább. A gatyámban elkezdett keményedni a férfiasságom, bár akkor még csak kisfiússágnak lehetett nevezni. Luke ezt észrevette, és nevetve közel hajolt hozzám. A fülembe suttogott. Mai napig a fülemen érzem a meleg leheletét, és a huncut hangsúlyt, amivel bele duruzsolt.

-Mi van Nathan? Csak nem felállt? – lenyúlt a gatyámba, mire én levegőt is alig mertem venni. Akkor ért hozzá idegen kéz először a farkamhoz. A saját pár gyenge próbálkozásom egészen addig nem volt sikeres. De ott, a puha lepedőn, a megjátszott nyögésektől visszhangos szobában minden lelassult, és Luke gyerekes daccal átitatott, de mégis magabiztos mozdulatai feljuttattak a csúcsra. Életemben először. Utána már csak rá kellett gondolnom, és pár perc alatt elmentem. Innen nyilvánvalóvá vált, hogy más vagyok. Azt hittem, hogyha felvállalom és bevallom Lukenak az érzéseimet, Ő majd viszonozni fogja. De csak kinevetett és én lettem a fő célpontjuk. Kikészített lelkileg, és azóta is rettegek elmondani bárkinek is. Legyek vele akármilyen jóban is. Hiszen Luke a legjobb barátom volt. Mégis... Én lettem a cuki srác, akiről mindenki hallotta, hogy meleg. Vagy elhitték, vagy nevettek rajta. A többsége a végzős évemre el is felejtette. De én nem. Luke sem. Én akkor elmentem Londonba, és karriert csináltam. Aminek vége. Valahogy minden kezd széthullani körülöttem. Jess rejtegeti előlem az életét, Louis titkolózik, a munkámnak vége, az életem egy rakás szar. Megtoldva azzal, hogy soha nem vállalhatjuk fel egymást Louisval. Bár talán nem mondjuk ki ilyen nyíltan, egyértelmű, hogy a „talán egyszer” sosem fog eljönni. Legalábbis Louis Tomlinsonnak a One Directionből biztosan nem fog. Én, Nathan Sykes a feloszlott The Wantedból, már csinálhatok bármit. A fényem szép lassan elkopik majd, és senki nem fog emlékezni rám. De Ő tovább éli a sztárok életét, akiknek egy ilyen húzás a karrierjébe kerülhet. A felkelő nap eltűnt egy felhő mögött, és ez eszembe juttatta, mennyire magányos vagyok. Eső illat szállt a levegőben, és ez egy kicsit felvidított. Még mindig Angliában vagyok. A gyönyörű országomban vagyok. Magányosan, de legalább otthon. Nagyot szippantottam a kissé szúrósan hideg levegőből, és megindultam befelé. A libabőr a karjaimon és a lábamon nem támogatták az alsógatyában álldogálást a teraszon. Halkan settenkedtem be, majd elhúztam a függönyt, hogy Louis kicsit aludhasson még. Haragudtam rá. Amiatt, hogy nem szólt rögtön, amint megtudta mi történt, és azért mert úgy parancsolt be maga mellé, hogy szinte bűntudatom lett tőle, amiért a gondolata is megfordult a fejemben, hogy egyedül hagyjam. Ez csúnya lépés volt tőle. Pedig az esténk olyan szépen kezdődött. Magasról nagyobbat eshetsz. Vissza akartam mászni az ágyba, tényleg akartam, de a probléma csak az volt, hogy Mr. Töketlen elterült, és keresztbe fekve az ágyon elfoglalta az egészet. Egy szemforgatást és egy tökfej elsuttogását engedtem meg magamnak most, majd megkapja a fejmosását később. Finomkodás nélkül áttoltam a saját oldalára, majd magam köré csavartam a takarómat, és elfordultam tőle.

-Jó reggelt neked is! – morgott azon a halál édes reggeli hangján, amitől általában eldobom az agyam. Ez pedig természetes reakció, főleg a turnéja után néhány héttel. Legalábbis normális lenne. De most nem. Valahogy nem tudta meglágyítani a szívemet.

-Ja – dünnyögtem vissza, talán válaszként, vagy reakcióként.  Hallottam a mozgolódást mellettem, majd egy könnyebb súlyt az oldalamon. Átkarolt, mint este. Erre gondolva pedig szinte forrni kezdett a vérem a dühtől. Egy ilyen ócska, szükségem van rád maszlag miatt vagyok most világ vége hangulatban. Ez pedig Louis hibája.

-Nagyon haragszol rám? – suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott rá. A békítési módszerei jók. De az én védelmi rendszerem jobb. Fagyosan feküdtem mellette, és hallgattam, ahogy becézget, és próbál szóra bírni. Két cica és egy mókuskám között a nyakamba csókolt, pár egérkém és talán négy kicsim között belemormolta a fülembe, hogy egyetlenem. Elszórakoztam az egyre furább és furább nevek számolgatásával. A végtelenségig tudnám hallgatni. A legszebb örömömet mégsem a lehetetlenül giccses nevek okozták, hanem a tudat, hogy feleslegesen veri magát a földhöz. Ugyanis engem annyira érdekel most, mint egy koszos rongy. A földön. Még egyszer feltette a kérdését, amire most válaszoltam is.

-Igen, Louis. Nagyon haragszom.

Szabályosan kipattantam az ágyból, ott hagyva Louist a takarók között. Felvettem a gatyámat és a pólómat. Kénytelen voltam észrevenni, hogy elfogyott a ruhatáram. Legalábbis az itteni delegáció. Kénytelen leszek haza menni. Amúgy is mennék. Elviszem innen Jesst. Mindenekelőtt a fürdőbe mentem és kezdtem valamit a hajammal, elvégeztem a szokásos reggeli dolgaimat, majd frissen és összeszedetten távoztam. A gondolataimat is sikerült nagyjából rendeznem. A csalódottságomat Jessen, a haragomat Louisn fogom kitölteni. Jesset kérdőre vonom, Louis pedig szenvedjen csak a hallgatásom magányában. A reggelim elkészítése közben is ezen gondolkoztam, mikor is két erős kar támaszkodott meg a két oldalamon, és egy áll nyomódott a vállamba.

-Még mindig haragszol? – kérdezte, és az aftershavejének kellemes illata bekúszott az orromba. Megborotválkozott. Nem igazán vagyok oda azért, ahogyan hagyja nőni mindenfelé a haját és a szakállát, de semmilyen unszolásra nem hajlandó rendezni magát, hogy emberformához közelítsen – ne egy jetihez.

-Igen Louis. Még mindig. Negyed óra nem sokat változtat a dolgokon – válaszoltam szórakozottan, míg azon gondolkodtam, milyen módszerekkel lehetne rávenni a szőrtelenítésre. Mondjuk ha minden hajvágás és borotválkozás után lepippantanám. Ez valószínűleg tetszene neki, és hatékony is lenne. De félő, hogy akkor véresre borotválja majd az arcát, és kopaszra nyíratja a fejét, centinként. Vagy naponta járna fodrászhoz. Nem is tudom. Nem szabadna ilyeneken gondolkoznom! Most haragszom rá! A kezem mégis viszketett, és legszívesebben végig simítottam volna az arcán, és végig csókoltam volna az arcélét. Széles mosoly ült ki az arcomra, míg ezek a gondolatok átfutottam rajtam, és befejeztem a szalámis kenyeremet. Felvettem a tányért és megfordultam. Louis arca 20 centire lehetett az enyémtől, az illata viszont ott lebegett körülöttünk, mintha csak el akarná nyomni az enyémet. Az illatok harcáról eszembe jutott, hogy nem kellene a pofájába vigyorognom, mert nem érdemli meg a mosolyomat. Most az én illatom fog győzni!

-Szeretem amikor mosolyogsz! – vigyorodott el, gondolván, hogy nyert ügye van. Pedig nem is hinné, mennyire nincs. Lefagyott az arcomról a mosolyom, és megpróbáltam finoman eltolni magam elől.

-Örülhetsz, hogy most láttad. Egy ideig nem fogod. Most engedj! – taszítottam volna egyet rajta, ha nem kapja el a kezem, és nem húzza az arcára.

-Tudom mennyire szereted, ha frissen borotválkoztam – közelebb hajolt hozzám, és kezemet hatalma alá vette, és végig simított vele az arcán. Próbáltam nem arra koncentrálni, milyen finoman siklik ujjaim alatt a bőre, milyen szépen csillognak a világoskék ékkövei, amiket általában szemnek hívunk, és milyen aranyosan rendezetlen a haja. Egy kicsit sikerült a bűvkörébe kerítenie, de csak a tegnap esti mini-monológjára kellett gondolnom, és máris feleszméltem. Ámuldozó tekintetemet dacosra cseréltem, és ellöktem magamtól. Hallottam a sóhaját és a motyogását a hátam mögött, de győztem, és ennek én és az illatom – ami az elmúlt másodpercekben felerősödött – nagyon örültünk. Sikerült elnyomni a támadónkat. Az apró kis diadalmamnak örülve eszegettem, Louis velem szemben müzlit majszolt, és engem nézett. Nem tudtam volna megmondani a miértjét. Nem láttam benne konkrét érzelmeket. Mély, reggeli csendünkbe Jess jókedvű köszöntése hasított bele. Most már két illat is megpróbálja majd elnyomni az én szegény kis felhőcskémet. De egyet legyőztem már. Egy másikat is letudok. Főleg ami ennyire hasonlít az enyémhez. Jessica mindig élettel teli volt. Most is, pedig alig volt 7 óra. Piros ruha volt rajta, és fekete balerinacipő. Még egy könnyű sminkre is gyanakodtam, de Jess mindig is Miss Tökéletes volt, így már megszoktam az igényességét, meg se lepődök azon, hogy otthonra is csinosba vágja magát. A parfümjét most nem éreztem sehol, így nem számított erős ellenfélnek. Tehát Ő nem is sejti, hogy Louis elmondta nekem. Ellenkező esetben magára öntötte volna az egész flakont, hogy Ő is elnyomhasson. Ha valaki, hát ő képes rá. De úgy tűnik, vele még csak harcolnom sem kell majd. Nem is sejti, hogy tudom.

-Gondok a paradicsomban?  Nem állt fel valakinek? Mondtam, a sok kézimunkázás egyedül nem tesz jót. Vagy elhasználódtatok? Hülyeség, egy hónapja jöttél haza, Lou! Biztosan hiányoztatok egymásnak, ne vitatkozzatok már! – csacsogott, miközben leült közénk egy szendviccsel. Egy kósza pillantást vetettem Louis felé. Tegnap este is ilyesmit mondott nekem, és ez lett belőle. Még cseszegetett bennünket egy ideig, majd ezt megunva egy egyszerű mondattal elnémítottam.

-Jess, elviszlek magamhoz, és ott is maradunk.

-Na és Lou? Jön velünk?

-Nem – fájdalmas tekintetet kaptam Louis felől, de próbáltam nem figyelembe venni. Nem szóltam neki a döntésemről előre, de nem is volt rá szükség.

-Oh... Rendben – hang nélkül felállt és eltűnt. Követtem a példáját, de eltűnés helyett a mosogatóba borítottam a tányéromat. Megint éreztem mögöttem Louist, de most nem állta utamat a kezeivel. Ennek ellenére szembefordultam vele. Amint szemben voltunk, magához rántott, és a farzsebeimbe csúsztatta a kezeit, majd ki is húzta őket. Jobb kezét közénk tartotta, és eltartott egy ideig, míg rájöttem mit tart a kezében. A gyűrű. Elpirultam. Ez Kelsey-é volt. Mégis tökéletesen illett az ujjamra. Amikor Louis odaadta nekem, hogy én döntsem el, mit akarok tenni vele, megtartottam. Túl sokat jelentett Louisnak – és most már nekem is. Ugyanis ez velem volt, mikor először... rosszalkodtunk. Amikor álomba sírtam – bár inkább zokogtam – magam, mert Louis messze volt, turnézott, nekem pedig az zakatolt a fejemben, hogy bármikor megláthat valakit, akinek nem tud ellenállni. Akkor ebbe kapaszkodtam. Amikor pedig először lefeküdtem Louisval, egyenesen rajtam volt. Lehet, hogy Ő nem vette észre. De akkor is rajtam volt. Ez a gyűrű a kapcsolatunk. Nekem legalábbis. És fogalmam sincs, Louis honnan tudta, hogy szinte mindenhová magammal viszem.

-Ha tényleg jelent neked ez a gyűrű valamit, akkor cserébe adsz nekem egy csókot – a tekintetébe

gabalyodtam és próbáltam megfejteni mit akar elérni ezzel. Csak egy csókot? De milyet? Miért? Semmit nem tudtam kiolvasni belőle. Semmit mondó volt, mint amilyennel az asztalnál méregetett. Remegni kezdett a kezem, ez pedig az első jele annak, hogy nem sokára úgy fogok sírni, mint egy kisbaba. A legrosszabb ebben az, hogy magam sem tudom, miért akarok sírni. Nem éreztem magam szomorúnak. Egy picit talán mélyen belül szomorkodtam Louis miatt, de... Főleg haragudtam rá. De mégsem tagadhattam meg, amit kért. Az a gyűrű kell nekem. A nyakába csimpaszkodtam, ajkaimat az övéhez préseltem és másodpercekig, talán percekig így álltunk. Szinte meg se mozdultunk, nem akartuk megtörni a varázst. A búcsúcsókunk ideje alatt rájöttem mi fájt nekem annyira, hogy könnyeket fakasszon bennem. Az, hogy most látom, milyen szomorú miattam Louis. Ezt pedig már végképp nem tudtam elviselni. A dacomat viszont nem adhattam fel. Az igazamért harcolnom kell. A haragom pedig nagyobb, mint a könnyeim. Éreztem, ahogy egy, ezek közül a cseppek közül legördül az arcomon. Gyorsan elkaptam a fejem, ezzel megszakítva a pillanatot. Leszegett fejjel kikaptam a kezéből az ezüst karikát, és felrohantam az emeletre. A lépcsőn letöröltem a könnyeket a szememből, és az arcomról. Louisnak kéne sírnia, nem nekem! Talán.... Talán mégis legyőzte az illatomat. Talán még mindig az az örök vesztes vagyok, aki mindig is voltam.