Novella

Sziasztok! Ezzel a novellával nyertem meg az If You Can Dream It You Can Do It által rendezett novella író versenyt! Olvassátok el a van hozzá kedvetek! Igazából meg kéne köszönnöm a barátnőimnek, akikkel kitaláltuk az alapját a történetnek, így most megteszem! Imádlak titeket csajok! :*

Ehhez az idézethez kellett írnom a novellámat:

A legrosszabb része a halálnak, elhagyni akit szeretünk.

El tudnátok képzelni az életeteket úgy, hogy senki nem szeret? Ha az iskolában úgy néznek rád, mintha fertőző lennél? Ha a legjobb barátaid elfordulnának tőled egy titok miatt? Nos, nekem nem kell elképzelnem. Én ebben élek. Ez vagyok én, Jason Kilyen. 17 éves, amerikai középiskolás, és van egy titkom. A fiúkat szeretem.

                              

Életem legrosszabb, és egyben utolsó szakasza 11-ben kezdődött, a tanítás első napján. Utolsó óra után a szokásos helyünkre indultunk. Poppy és Claire mentek elől, Matt, Jack és Austin velem jött hátul. Azon a napon akartam elmondani nekik. A többieknek. Tudtam, hogy nem fordulnának ellenem. Ők a legjobb barátaim, legalább 5-6 éve sülve-főve együtt voltunk. Az életemet is rájuk bíznám.

  A kávézó ahova járni szoktunk, akkor is majdnem tele volt. A szokásos helyünk szabad volt, mint mindig. Matt leszakadt és az egyik pincérnőhöz lépett. Ő volt Scarlett, a barátnője. A lány biztosította nekünk a helyet az asztalunknál. Letelepedtünk, és amíg Matt Scarlett szájában matatott, mi egy másik pincérnek adtuk le a rendelésünket.  Matt csatlakozott hozzánk és becsatlakozott a beszélgetésünkbe.

-Srácok... Mondhatok valamit?-a szavak akaratlanul csúsztak ki a számon, és rejtélyességem felhívta rám a figyelmüket. Rossz szokásom volt nem gondolkozni, mielőtt ki nyitom a számat. A szempárok fürkészése alatt elvörösödtem és egy "Később"-et mormolva lesütöttem a szemem.

Abban maradtunk, hogy hazafelé elmondom, addig ment a hülyülés. legalábbis nekik, engem pedig belülről rágott az idegesség. Este hat felé úgy döntöttünk, haza megyünk tanulni. Mármint ezt mondtuk, de kétlem, hogy bárki is tanult volna otthon. Poppyék háza volt a legközelebb, így az Ő utcájuk sarkán álltunk meg, és mindenki kíváncsian nézett rám.

-Oké, tudom hogy ez kicsit kínos, de... Én... Nem... Nem a lányokat szeretem - nehezen jöttek a szavak a nyelvemre, a fejem lassan zsibbadni kezdett az idegtől. Sosem szerettem kerülgetni a forró kását. Inkább beleugrom és hagyom magam megégetni. Ezt talán aznap este megbántam. Mind nagy szemekkel bámultak rám. Az első mozdulat Matté volt. Megperdült és elviharzott. Jack és Austin hitetlen pillantásai még mindig égetik a tudatom falait. Poppy és Claire alig tudtak megszólalni. Claire egy szó nélkül elsétált. Nem mondtak semmit. Időre van szükségük, ezt megértettem. De a reakciójuk akkor is megbántott és a szívem közepéig döfött egy kést. A legjobb barátaim egy perc alatt elfordultak tőlem. Poppy volt az utolsó reményem. Már a sírás határán álltam, tisztán emlékszem, könnyeket töröltem le a szememből. Azt hittem vagyunk olyan jóban, hogy ne hagyjanak cserben, mégis ez lett. Pedig a lelkem mélyén tudtam, ezt a titkot nem kellett volna elmondanom. Bár ne tettem volna.

-Jason, csak idő kell nekik. Túl lesznek rajta! Én itt vagyok neked!-Poppy átölelt. Erősen viszonoztam, még visszhangzik fülemben a nyöszörgése, amivel eltolt magától. A szemében csak együttérzés volt, és megértés. Ő soha nem ítélt el senkit. Az anyukája behívta őt, én pedig egyedül maradtam. A szó legszorosabban vett értelmében.

Másnap a buszmegállóban csak Poppy várt rám, pedig általában mind ott szoktak lenni. Keserű mosolya elszomorított. Így kettecskén vágtunk neki a busz útnak. Némileg bíztam abban, hogy a többiek a suliban várnak ránk. Nem így lett. Egész nap csak Poppy, a tanárok, és pár másik diák állt velem szóba. Matt és a srácok, köztük Claire, csak pár megvető pillantással jutalmaztak. A szívemen tonnás súlyok keletkeztek. Ez ment hetekig, hónapokig. November 4-én pedig minden megváltozott. Rossz irányba.

Nem tudom melyik költő mondta azt: „Egy irány létezik. Az összes többi csak egy rossz árnyéka annak az egynek.”  Ennél igazabb mondás nincs. Egy irány van. Az ellenkező nemet kell szeretni, elvégezni az iskolát , munkát vállalni, házasságot kötni, elköltözni, családot alapítani. Majd meghalni abban a hitben, hogy mindent tökéletesen csináltál. Minden másik út a romláshoz, boldogtalansághoz vezet. Hiába hozunk fel példákat. A gazdag, híres embereknek minden nap rettegnie kell valami miatt. Az egyedülállók magányosak. A melegeket, vagy lázadókat kitaszítják a világ tökéletes monotómiájából. Ők azok, akik bármit tehetnek, jó embernek sosem fogják tartani őket. És ez vagyok én is. Legalábbis ez voltam. A hideg novemberi reggelen szinte kínzásnak tartottam a testnevelést. 8 kör futás után remegő térdekkel álltam neki a bordásfal mászásnak. Az óra végén a zuhanyzóból kilépve meghallottam, ahogy Derek, az iskola egyik legnépszerűbb pasija beszél valakihez.

-Majd rájön a kis buzi, hogy nem bírjuk a fajtáját!- a hallgatóság felnevetett, majd elmentek. Jellemző, hogy megint utolsó voltam. Felkapkodtam magamra a ruháimat, és gyanútlanul mentem ki a folyosóra. Egész nap különös pillantásokat vetett rám mindenki, és már innentől kezdve tudtam, Derek megtudta. Rettegve léptem ki utolsó óra után a bejáraton, és szívtam be az eső illatú levegőt. Az iskola sarkán pár ember sötét alakját láttam. Rossz előérzetem bebizonyosodott mikor melléjük értem. Már azt hittem megúszom, de hirtelen elkapták a táskámat és hátra rántottak. Nem számítottam erre, így hátra zuhantam. Félve néztem a fekete hajú Derek szemébe, amiben harag és gúny tükröződött. Három haverja állta körbe és Matt a háttérben gubbasztott. Derek megragadta az ingemet és a jobb karját ütésre emelte.

-Megmutatom neked, mit kapnak a homokosok, te kis senki!-arcomat eltalálta. Orromba és arcomba fájdalom költözött, ahogy még sok helyre. De ezek nem fájtak annyira, minthogy a legjobb barátom elárult. Az, akinek annyiszor szárny segédkeztem, akinek annyiszor adtam kölcsön, ha bajban volt, akinek mindig segítettem, most elárult. Nem tudom meddig tartott. Nem figyeltem, csak tűrtem a verést, fájdalmat, és a szívem darabokra szakadását. Egész életemben ezt tettem. Tűrtem. Tűrtem a húgom halálát, az apám alkoholizmusát, anyám depresszióját. Ezek miatt kerültem a nagynénémhez. Nem tartották megfelelőnek a szüleimet a nevelésemre. Nagynéném sosem szeretett, és ezt imádta velem érzékeltetni. Etetett, és bájolgott ha a gyámügyesek jöttek. Nyaralni is elvitt, és zsebpénzt is kaptam. De amikor senki nem látott minket, bezárt a szobámba, és volt, hogy nem kaptam vacsorát, és a hűtőt lelakatolta, hogy ne ehessek akkor, amikor akarok. Derek kékre-zöldre vert, az orromból folyt a vér. Arcon köpött, maradék méltóságomat is elvéve ezzel. Felállt rólam és ördögi kacaj hagyta el torkát.

-Takarodj el innen!-nevetve mentek el. Remegve álltam fel és haza botorkáltam. A Nénikém meglátva engem felnevetett és felküldött mosakodni. Felszakadt ajkaimból kitöröltem a vért, majd orromat is megtöröltem. Megnyomogattam és felszisszentem.  A ruháimat bedobtam a szennyesbe. Bezuhantam az ágyamba. Nem volt erőm semmihez sem. Negyed órát feküdtem tétlen, mikor nyílt az ajtóm, és a nénikém fehérneműben állt az ajtóban. Grimaszoltam, és a sírás kerülgetett. Oh, nem is említettem. A Nénikém elég sokszor használ arra, hogy kielégítse a vágyait. Én vagyok az egyetlen férfi az életében, és a viselkedését nézve nem is csodálom ezt. Ezt sosem mondtam el senkinek, ahogy semmi mást sem, mert féltem. Féltem mindentől, ami velem történik. Féltem a barátaimtól, a nénikémtől, a veréstől, a sulitól. Életem egyik elkeserítője bemászott mellém és belecsókolt a nyakamba. Fel kellett volna vennem valamit, úgy lenne egy kis időm az önbecsülésem utolsó morzsáinak elvesztése előtt. Megfogtam a derekát, és lassan simogattam. Begyakorolt, érzelemmentes mozdulatok voltak ezek. A nénikém okozta azt, hogy meleg lettem. Az első alkalom, amikor rávett a szexre, megpecsételte a jövőmet. A nővel töltött idő számomra átváltozott életben maradási harccá. Ugyanis először ellenkeztem. Három napig nem adott enni. Eztán belementem. Lassan 2 éve az egésznek. Azóta tart.

-Nem akarsz felül lenni?-megdöbbentett kérdése. Mindig uralkodott rajtam. Most a kezembe adta volna az irányítást, és ez –bár fáj be vallanom- tetszett. Így okozhatok neki fájdalmat. A hátára döntöttem és a nyakába haraptam. Olyan estét szereztem neki, amit sosem fog elfelejteni. Mikor remegő lábakkal távozott a szobámból, lekonyultak a szám sarkai és belefúrtam a fejem a párnámba. Halkan sírni kezdtem. A harminckét éves nénikém 2 éve molesztál, a barátaim elárultak. Megvertek, kigúnyoltak, elvették az ártatlanságomat. Egy barátom maradt. Poppy.

 Másfél hónapon keresztül minden nap megvertek, kivéve hétvégén. A testem tele volt kék-zöld-lila-fekete foltokkal. Hétvégéken Poppy átjött és beszélgettünk. Hét közben nem volt alkalmunk találkozni. December 20-án, egy szombati napon átjött, és szomorúan bejelentette, hogy elköltöznek. A maradék reményeim is szertefoszlottak. Már javában folyt a téli szünet. A közösségi oldalakon pörögtek az események. Ki, hova, mikor, kivel. Én pedig a szobámból néztem, másoknak milyen könnyű az élete. Lecsaptam a laptopomat és elővettem egy papírt. Felé hajoltam, és három napon keresztül szenvedtem egy levéllel, tulajdonképpen mindenki számára.

Kezdhetném ezt a levelet bármilyen köszöntéssel, de nem teszem, mert ez egy végrendelet. Ha ezt bárki olvassa, azt jelenti én meghaltam, így lehullhatnak a leplek mindenkiről. Azt szeretném, hogy a levélben szereplő összes ember hallgassa meg egy halott fiú utolsó szavait. Ennyi az egyetlen kérésem.

Kivel kezdjem? A családom megfelel. Anya, csak hogy tudd, rád sosem haragudtam. Nem a te hibád az, ami történt. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam elég erős maradni. Sajnálom, hogy mélyebbre taszítalak a betegségedben. Sajnálom, hogy nem tudtam helyettesíteni a húgomat. Apa, rád haragudtam. De jó is ez kimondani! Sosem meséltem az érzelmeimről, mert minek? De most mindenkinek elmondom. Apa, én szeretlek, és szerettelek mindig is. Tudom, csak azért kezdtél inni, mert Kiara halála, és anya depressziója megtört. Túlságosan szerettél minket, és nem bírtad a szenvedést az arcunkon. De haragszom, mert vertél, és ezért elküldtek a nővéredhez. De nem te vagy a hibás a sok rosszért. Nem, ez nem a te helyed. Te csak elvesztetted a reményt és ez nem a te hibád. Most jössz te, Nénikém. Igen, elmondom mindenkinek a mocskos titkodat! Az a nő, akit mindenki a város legkedvesebbjeként ismert, bezárt a szobámba, nem etetett rendesen, lelakatolta előlem a hűtőt. Illetve tönkre tette az életemet. Bántalmazott. Szexre kényszerített 2 éven keresztül. 15 évesen olyan mélyen megrázott ez a dolog, hogy a fiúk felé voltam kénytelen fordulni. Nénikém, a halálomért csak magadat okolhatod! Ha van valaki, aki hibás, az te vagy! Tönkretettél, és azt akarom, hogy tudd! Te vagy a hibás! Vettem a fáradságot, és az erőt, hogy megmondjam a barátaimnak, a fiúkat szeretem. Erre Ők mit tettek? Elfordultak tőlem! Matt, Austin, Jack és Claire. Rátok is haragudtam! Elhagytatok a legnagyobb szükség idején. Matt, te kiemelten utált vagy a szememben. Te árultál el, ezért én is elmondom a te titkodat. Scarlett, bemutatom Matt Gilbertet, a barátodat. Egy évvel ezelőtt levett a lábadról, és megszerzett magának. Most jön a legjobb rész! Hónapokon keresztül megcsalt, és engem használt fedezéknek. Emlékszel az időszakra, amikor sokszor aludt nálam? Mikor nem jelentünk meg iskola után a kávézóban, mert hogy kettesben lógtunk? Nos, ez volt a valódi oka. Én otthon voltam, Ő pedig Claire ágyában szórakozott. Csak úgy döntött beléd szeret teljesen, így már nem volt szüksége Claire szolgálataira. Igazán sajnálom, mert Claire szerelmes Mattbe. Ezt honnan tudom? Mert mindenki engem használt lelki szemetesládának, de velem senki nem foglalkozott! Senki! Austin és Jack, ti igazából ennek az egész hazugságnak a legszebb részei vagytok. Ti is elítéltetek engem, pedig nektek volt rá a legkevesebb okotok. Lenéztetek, nem szóltatok hozzám és viccet csináltatok belőlem. De Én buta azt gondoltam, azon a délutánon, hogy elmondom nektek, hiszen olyanok vagytok, mint én. Csak nektek megadatott a lehetőség a boldogságra! Ó, igen! Austin mindent elmondott Jack! Hogy milyen mély érzéseitek vannak egymás után Hogy milyen édes kis titkokat őriznek az otthonaitok. Meglepő fordulat. Ha nem tévedek ti is ellenem voltatok, amikor mindenki más is, de Ők nem tudták, amit én! Nem tudták, mi történik Köztetek a sötétben. Ez a város tele van sötétséggel, ami mindenkinek elrejti a saját kis titkát! Tegyétek is ezt, és tanuljatok az én hibámból! Ha felfeditek a valódi éneteket, mindenki ellenetek fordul. Ez a titka a városunknak! Fényesnek mutatjuk magunkat, és egymást gyilkoljuk ennek a látszatnak megőrzéséért. Most én lettem az áldozata ennek a gonoszságnak.  Nem gondoljátok, hogy az egész világ ilyen? Én ezt hiszem. És szerintem nekem van igazam. Az egyetlen, akinek a titkát nem árulom el ebben a drámában, az Poppy. Neked csak tudnod kell ezeket, megőrizni, és tudni! Ha a nénikém nem változtat meleggé, valószínűleg beléd szerettem volna. Te gondoskodtál rólam, és te voltál az egyetlen, aki megkérdezte „Mi a baj Jason?”. Te vagy ebben a városban az egyetlen, igazi tündöklő csillag.Ezért neked adom egyetlen vagyontárgyamat, ami ér is valamit. A tárcámban mindent megtalálsz, ami számomra fontos volt. Vigyázz magadra, egyetlen Poppym, egyetlen barátom! Egyedül feléd irányuló szeretetemmel: Jason Kilyen, a halott csillag..

 *1 hónappal később*

Csöngettek az ajtón, és Poppy rohant ajtót nyitni. Kirántotta az ajtót, és morgolódott, amiért kedvenc sorozata közben zavarták meg. Matt állt az ajtóban, kisírt szemekkel, sápadtan, karikás szemekkel. A lány arcára grimasz került, és be akarta csapni az ajtót. Matt ezt megakadályozta, és belépett a lambériás előszobába.

-Mit akarsz?-mérgesen kérdezte a fekete hajú fiútól, aki csak odaadott neki egy újságot. A lány gyanakodva vette el és rápillantott a lapokra. Elkerekedtek szemei , és rohamosan olvasni kezdte a cikket. Egyre nehezebben tudta visszatartani a könnyeit, és mire a végére ért, nem látta a betűket könnyei homályos fátyla alól. Zokogva esett össze, Matt pedig leült mellé. Félénken átölelte a lányt, félve attól, hogy ellöki magától, de nem történt semmi. Várta, hogy a lány némileg megnyugodjon. Ő is sírt, nem is keveset, mikor megtudta, hogy Jason öngyilkos lett, de Ő tudta. Ez miatta van. Ha nem kotyogja ki Dereknek, még élne.

-Ez a ti hibátok!-suttogta Poppy. Matt elfogadta, és tovább nyugtatta a lányt, aki végül könnyes szemekkel felállt és eltépte az újságot.

-Mikor lesz a temetés?- érzelemmentes hangja megrémisztette a fiút, Poppy mindig vidám volt, és érzelmes.

-Holnap. Azért jöttem, hogy elvigyelek rá. Utána ott kell lenned a végrendelet felolvasásnál. Az ügyvéd szerint ez Jason kívánsága-Poppy bólintott, felment, átöltözött feketébe, elrakta a temetési ruháját, és csatlakozott Matthez.

Másnap a temetés reggel 10-kor kezdődött. Ez volt Jason kedvenc időszaka, suhant át a gondolat Poppyn, miközben a gyászmenettel haladt a ravatalozóhoz. Elég sokan voltak, Jason szerethető ember volt. Derek, és a többi fiú, aki verte Őt, szintén ott volt. Nem szólt semmit, csak leült és szótlanul meredt a felálló papra. A biblia szerint az öngyilkosok nem mehetnek a mennybe, tehát miért a képmutatás? Pedig Jason megérdemelne végre egy kis nyugalmat.  Zsebkendőmbe törölve könnyeit tovább hallgatta a papot. Nevetségesnek tartotta, hogy a tiszteletes pontosan tudja, hogy nem kerülhet arra a helyre, amiért most itt van. Jöttek a gyászbeszédek, de egyik sem tűnt igaznak. Senki nem ismerte Jasont az itt lévők közül. Az anyja csak sírt, de Ő így is depressziós, az apja alkoholtól bűzlött. Jason csatlakozott a húgához, Kiarához, és bár fáj bevallani, az anyjuk is nem soká követni fogja Őket. Elértek ahhoz a részhez, mikor mindenki a koporsóhoz járul. Nyitott koporsó várt a ravatalon, amihez a kígyózó sor állt. A szülei könnyes szemekkel búcsúztak vele. Derek és a haverjai rátűztek valamit a zakójára és Derek könnyes szemekkel mondott valamit. Leült a helyére, és várt a végrendeletre. Ez is Jason kívánsága volt elméletileg. Hogy Ő is a teremben legyen a felolvasáskor. Így míg a többi ember távozott, a többiek maradtak. Poppy a koporsóhoz lépve szomorúan és megtörve nézte a fiút, aki nemrég megdobogtatta a szívét. Nem volt nagy titok, hogy Poppy szerelmes volt belé. Tálán még Jason is tudta.

-Mindig szeretni foglak!-suttogta, és megsimogatta a halott fiút, majd ott hagyta. Összesen 11-en maradtak a teremben. Matt, Austin, Jack, Scarlett, Claire, Derek, Mrs. Kilyen, Mr. Kilyen, és Miss Kilyen, a nénikéje, és Poppy. Poppy a srácokhoz lépett, akik megbánva vizsgálták a földet. A sajnálat már nem segít. Belépett az ügyvéd, és mindenkit leültetett. Csak Jason tárcáját tartotta magánál, és egy levelet. Mindenki csendben hallgatta a búcsút, és rendeletet. Scarlett zokogni kezdett, Austin és Jack kínosan szisszentek fel, Derek sírt, az apja pedig a nővérére akart ugrani. Matt és Claire feszengtek, Scarlett kiviharzott, Poppy pedig meredten bambult maga elé. Odalépett az ügyvédhez, és aláírta a papírokat. Elvette a pénztárcát és megnézte mi van benne. Egy bankkártyát, és annak adatait találta meg benne, illetve kis képeket. Magáról, Kiaráról, a szüleiről, és a kis csapatukról, és egyet Derekről, ami elárulta a rejtett érzelmeit élete megkeserítője felé. Minden, amit szeretett, itt van a kezében. És egy kis levél is volt, amit csak neki címzett.

„Vigyázz a srácokra, mert fontosak nekem. És vigyázz magadra. Mert szeretlek. Ha csak barátilag is, tudd, ha nem történik meg ez a láncreakció, a tiéd lettem volna. Tudom.”

Poppy sírva rohant kis a helységből, el, el onnan, ahol a szerelme fekszik holtan. El onnan, ahol csak a hamis barátai, és az ármánykodó emberek vannak. El abból a városból, amiről Jason lerántotta a leplet. Hiszen mindenben igaza volt. Látja a sötétet a restaurált festményen, és látja mit rejtegetnek az emberek mosolygós álarcuk alatt. Hiszen Ő a leleplező. Jason Kilyen, a barát, a harcos, a védelmező, és az árnyak leleplezője. Azért kellet meghalnia, és elhagynia az egyetlen embert akit szeretett, hogy bebizonyítsa: romlott földön élünk, és egymást fogjuk elpusztítani ha nem változunk. Jason volt az első áldozata ennek a háborúnak.

Daily News

A 17 éves Jason Kilyent, December 25-én, a szobájában felakasztva találta meg nevelőszülője, Amber Kilyen. Az asszony két levelet és a fiú pénztárcáját találta az asztalon. Az egyik egy végrendelet volt, a másik egy vallomás. A fiút iskolájában zaklatták, ezért lett öngyilkos. A végrendelet felolvasása után Amber Kilyent kiskorú megrontásáért 10 év börtönre ítélték, Derek Prockett-et kiskorúak börtönébe küldték súlyos testi sértés vádjával. Három fiatal ellen még eljárás folyik. Poppy Dalton úgy nyilatkozott lapunknak, hogy a kötél nyomai még mindig látszottak Jason nyakán, és a végrendelet felolvasása után mindenki megbolondult a teremben. Őszinte részvétünk a gyászoló szülőknek, akik nem rég hasonló módon vesztették el 15 éves lányukat, Kiarát, aki begyógyszerezve vízbe fulladt.