Másodszor.... valaki cseten linkelt egy facebook csoportot, amibe lelkesen beléptem, mondván mi bajom lehet tőle. Sorra vettem, hogy rák, cukorbetegség, sérv... De egyik se veszélyeztetett. Hahaha. Nagyon vicces vagyok. Nos, visszatérve. Beléptem, és amikor nagy nehezen felraktam egy részt, és láttam, hogy oda kilinkelte valaki - őszintén nem tudom ki volt, nem ástam magam bele a csopiba, de azt hiszem az admin volt - szóval én tök happy voltam, hogy olvassák a blogot az emberek meg ilyenek. Tudom, hogy mostanában nem valami fantasztikusak a részek, nem értem mi van velem. De a javításon dolgozom. Harmadszor pedig GÖRÖGORSZÁG! Isszonyatosan meleg volt, de iszonyatosan szép, és tengerpart, és városnézés, és és és ... jesszusom. Szóval nem sokat aludtam, mert a szúnyogok is megtámadtak minket és melegben nem bírok aludni. Anyám mindig az mondja, hogy "fagyos a picsám". Meglehet. Na mindegy. Gyerekek, ha tehetietek egyszer menjetek el Rodoszra! Király hely :DDD
Utoljára pedig, azért nem írtam, mert kötőhártya gyulladásom volt, és iszonyatosan irritálta a szememet a gép. Sorry. Nos, jó olvasást!xx Emily
28
Louis
-Ez nem jó! Újra! – dünnyögte félálomban, de még mindig
motiváltan a mikrofonjába Steve, a stúdiós. Mind morogtunk és kényeskedtünk.
Késő este volt már, elfáradtunk. Harry pedig még mindig bent volt és szenvedett
egy dallal. Bár mi már egy órája mondtuk Stevenek, hogy engedjen el minket,
ennél nem lesz jobb, hajthatatlan volt. A fáradtság kiült ránk, mint
öregasszonyok a padra. Liam és Niall a telefonjukat nyomkodták, én meg Zayn
vállára hajtott fejjel próbáltam nem elaludni. Ennek ellenére egyre lejjebb és
lejjebb csukódott a szemem minden pislogással. Nem értem miért erőltetjük. Ha
egyszer nem megy, nem megy.
-Louis, mi van Nathannel meg veled? – Zayn egyszerű, de
meglepő kérdése felrázott, és pírt csalt az arcomra. Remélve, hogy a két fiú
nem hallotta meg, rácsaptam a szájára. Az apró jelzésem, hogy ne előttük
kérdezgessen hatásosnak tűnt. Kuncogva eltolta a kezem.
-Szóval mi van Veletek? – kicsit átfogalmazva még talán nem
feltűnő miről beszélünk.
- Meg vagyunk. Nálunk van a húgával, és ma egész nap együtt
lehettek. Örültem volna, ha az estét megkapom, de... – haragos pillantást
vetettem a kínlódó Harryre az üvegen keresztül.
-Gondolom, akkor miatta vagy így feldobva. Legalábbis reggel
még eléggé... jól voltál – huncutul mosolygott rám, mire vörösre váltottam
nagyjából a talpamtól a hajhagymámig.
-Izé. Ja. Utálom, hogy te mindig mindent tudsz! – fakadtam ki,
és mellkason taszítottam, mire elnevette magát.
-Azon a helyen ahol én felnőttem, a tudatlanság a veszted
okozhatta. Meg tanultunk alkalmazkodni – rám kacsintott – Mikor akarjátok elmondani
nekünk, a többi fiúnak, a világnak?
A legérzékenyebb dologra tapintott rá. Egyértelmű, hogy a
The Wantedos srácok tudják Nathan identitását. Hiszen vele éltek, csak
felismerték milyen is Ő valójában. De engem nem ismernek még így. Liam és Niall
pedig egyáltalán nem tudnak semmit. Nem állíthatom, hogy ez nem zavar. A
barátaim és joguk van tudni. Nem is szégyellném magam előttük miatta. Inkább
félek. Mi van, ha nem úgy reagálnak, mint Zayn. Ő laza, nem akadt fent ezen.
Meg persze Ő átesett azon, hogy mindenki utálta. Ő nem lett volna képes elítélni
minket emiatt. Ellentétben Harryvel, aki még mindig olyan furcsán méreget
minket, ha előtte csókolózunk, vagy ölelkezünk. Pedig fontos lenne tudnom most
ellenünk vagy velünk van-e? Mélyen a szívemben érzem megfordulni a kést, hogy a
legjobb barátomról van szó és gondolkodnom kell a válaszon. A világ pedig egy
teljesen más dolog, ami még Harrynél is jobban dühít. Ezt pedig Zaynnek tudnia
kéne. De mintha elfelejtette volna, hogy sztárok vagyunk, kiskorú rajongókkal.
-Nem tudom – a sok gondolatomat két szóba préselni nehezemre
esett, de ezekről Nathannel kéne beszélnem. Persze csak ha egyszer elérünk oda,
hogy nem valami egészen más lesz a beszélgetésből.
-Én azt javaslom minél hamarabb. Ha sokáig vártok, rosszabb
lesz. Ti sem akarhattok örökre bujdosni. Ja és a világos rész... Sajnálom,
Louis. Tényleg, nem kellett volna ezt megkérdeznem. Elszúrtam. Csak egy
pillanatra megfeledkeztem magamról. Felfogni nem tudom, hogy milyen lehet tudni
azt, hogy életed hátralevő részében nem csókolhatsz meg senkit a nyílt utcán.
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Eddig ez, így nem
fogalmazódott meg bennem. Nem is gondoltam rá, hogy ez a dolog az egész
életemre kihat majd. Ostobaság volt, hogy erre eddig nem fordítottam figyelmet.
Most már tényleg beszélnem kell Nathannel. Ha nem is ma. Steve végre feladta és
elengedett minket. Megkönnyebbülten kezet ráztunk vele, megköszöntük a munkát,
egyéb formaságok, és indultunk haza. Próbáltam elhessegetni a fejemből a
hülyeségeimet és az aggodalmaimat. Egy valami számít igazán. Nathan otthon vár
rám. Végül is minden erről szól. Ezért kell harcolnunk. Hogy ez így is
maradhasson. 11-re értem haza, mondanom se kell, hulla fáradtan. Ám mielőtt
bemehettem volna a házba, Harry megragadta a kezem.
-Louis, megcsókoltam Jesst és azt hiszem el kéne mondanod
Nathannek, hogy lefeküdtem a húgával – darálta le egy szuszra.
Egy pillanatra minden lefagyott bennem és körülöttem is. Mi
van? Amit Jessel annyira titkoltak, most hirtelen már nem is számított? Vagy
csak hirtelen rátört az őszinteségi roham?
-Nem hiszem, hogy... Nem hiszem, hogy nekem kéne elmondanom
neki.
-Kérlek, kérlek, kérlek, Louis! Tedd meg ezt nekem! Csak pár
szó – nagy boci szemekkel kérlelt, így gondolkodás nélkül rámondtam egy igent.
Az ajtón belülre kerülve máris beláttam milyen nagy hülyeséget csináltam, de azt
hiszem, tartozok Neki ennyivel. Hangosan köszöntünk, és miután ledobáltuk a
cuccainkat az előszobába, a konyhába indultunk. A tűzhelyen még meleg leves és
tészta állt, amire rögtön lecsaptunk. Jól megkajáltunk, miközben semmiségekről
beszélgettünk. Nem kérdeztem meg miért nem tudott koncentrálni ma, hisz jól
tudtam. Jess miatt. Nem kell sokáig törni a fejem ahhoz, hogy rájöjjek mi is
folyik itt. Minden alkalommal, amikor ezek ketten találkoznak, történik valami,
ami egyiküket felbolygatja. Főleg Harryt. Már csak azt kéne tudnom, mi történt
most. Beraktunk mindent a mosogatóba, majd a nappali felé vettem az irányt,
ahonnan nevetgélést hallottam már akkor, mikor bejöttünk. Nate és Jess a
kanapén ülve beszélgettek. Mikor beléptem elcsendesedtek és köszöntek. Nathan
felállt, kinyújtózott és elindult felém. Huncut mosolyra húztam a szám és mikor
karnyújtásnyira került tőlem, megragadtam a derekát és magamhoz húztam. Karjaival
tompította a mellkasomhoz csapódását, majd a nyakamra kulcsolta a karjait és
hozzám bújt.
- Milyen napod volt? – dörmögött a pulcsimba, majd egy
puszit nyomott a nyakamra.
- Fárasztó és hosszú. De megérte, mert egész jól haladunk. A
tiéd? – derekán nyugtatott kezeim egy kicsit lejjebb csúsztak, és a nadrágjába
akasztottam a hüvelykujjaimat, a többit pedig a farzsebeibe dugtam. Felnézett
rám, és bár kicsit elpirult, normálisan válaszolt.
- Jessel voltam. Elmentünk a British Múzeumba. Imádja! Aztán
kajáltunk és haza jöttünk. Jess pedig főzött nektek vacsit.
- Finom volt – fűztem hozzá – Felmegyünk?
Bólogatott, és megragadta a kezem, ujjaink egymásba fonódtak
és felmentünk. A szobámba zárkóztunk, mint oly sokszor máskor. Elengedett, és
lehuppant az ágyra. Én is mellé feküdtem, mire Ő felém mászott és ráült a
csípőmre, elég közel ahhoz.
-Ééééés mit akar ma csinálni az úrfi? – kezeit a mellkasomon
pihentette, és kacéran mosolygott. Furcsa volt, hogy Ő van rajtam, és Ő
irányít. De valami különös módon izgató.
-Nagyon fáradt vagyok, szóval mit szólnál egy filmnézés,
összebújás kombóhoz? – a mancsaimat a dereka köré vontam, és lentről bámultam
tovább az arckifejezéseit.
-Ennyi? Nyugdíjasnak nézek ki? – a pólóm nyakába akasztotta
a mutatóujját és lehajolt a számhoz. Vészesen közel voltak egymáshoz az
ajkaink, de nem csinált semmit, csak a szemembe bambult, majd lenézett a
számra.
-Talán egy csókot sem érdemlek? – szavai mélyen és rekedten
hagyták el gyönyörű, rózsaszín ajkait, amiket lebiggyesztett a terveim miatt.
- Dehogynem – suttogtam, hirtelen felültem, de az ölemben
tartottam továbbra is – Sokkal többet is – motyogtam, immáron csukott
szemekkel, szájába beszélve. Finom csókkal indítottam, amit nyakamra csavart
karokkal élvezett, majd nyelvét átdugta a számba, és vad táncra hívta az
enyémet. Kifulladásig téptük egymást, és élveztük, ahogy a másik haja finoman
siklik át ujjaink között, ahogyan a másik lélegzetének melege megcsap, és ahogy
féktelen vágyaink utat törnek egymás felé.
-De ma nagyon fáradt vagyok – szakadtam el tőle, és bár
kicsit csalódott volt, őszinte mosollyal nézett a szemembe újra.
-Akkor viszont Esőembert nézünk – kiugrott az ölemből és a
filmes szekrényhez lépett, majd egy kis keresgélés után megtalálta, amit
keresett. 5 perc múlva már a takaró alatt összebújva néztük a dvd-t. Nathan
iszonyatosan édesen magyarázott róla, hogy mennyire imádja ezt a filmet, és
milyen sokat jelent neki, és így Esőember, úgy Esőember. Volt egy jelenet,
amiben is egy Vegas-i szállodában táncolnak. Nath keze ekkor erősen
megszorította az enyémet és a nyakamba temette az arcát. Tényleg kicsit megrázó
volt, ahogy ellökte magától, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hatása lesz
Nathanre. Mikor végeztünk, Nath elpakolt mindent, majd visszafeküdt mellém az
ágyba. Már alvásra készen feküdtünk le filmezni is, szóval egyszerűen csak
átöleltem, és vártam, hogy már majdnem elaludjon. Ekkor kiszakadt belőlem.
-Jess és Harry lefeküdtek egymással – elhadartam, halkan is
mondtam, és már abban a hitben voltam, hogy ezt Nathan csak észrevételezni
fogja, de tévedtem. Az utolsó szó kiejtése után, mint egy rúgó pattant fel
ülésbe és kapta felém a fejét.
-Hogy mi van? – akadt ki, én pedig behúztam fülem-farkam és
egy világi szemétnek tartottam magam a hanghordozása miatt.
-Az, amit mondtam. Nem nagydolog! – bár ne mondtam volna
ekkora hülyeségeket. Nate egy pillanatra úgy nézett rám, mintha azt mondtam
volna, a föld lapos.
-Nem? Nagy? Dolog? – lassú, ijesztően tagolt kérdőszócskái
lenyelették velem a következő mondataimat. Bölcsebbnek találtam hallgatni és
csak a végén megszólalni.
-Louis, Harry megdugta a húgomat. Ez olyan.... ez olyan,
mintha velem dugott volna. Jessben ugyanaz a vér folyik, mint bennem. Én ezt
nem akarom elhinni! Az én húgom, egy olyannal, mint Harry. Hogyan? Miért? MI?
LOUIS, MONDJ MÁR VALAMIT! – rivallt rám az összefüggéstelen, zavaros monológja
közben. Kelletlenül engedelmeskedtem, nem akartam magamra hárítani a haragját –
még jobban.
-Figyelj, cicám! Holnap beszélsz Jessel, és elmagyarázza.
Nyugodj meg! Harry nem rossz ember – megsimogattam a karját, de csak dühösen
villogó kék szemeket kaptam cserébe.
-Igen, egy jó ember. Mondd csak, te teljesen vak vagy? Úgy
néz ránk, rád, RÁM, mintha fertőző betegek lennénk. Te meg szó nélkül hagyod.
Igen, nagyon jó ember lehet, ha a legjobb barátjának a döntéseit nem tudj
elfogadni.
-Tudom, ez kicsit meredek. De megszokja, csak adj neki időt.
Kérlek, feküdj vissza és próbálj meg aludni! – kérleltem, és próbáltam elrejteni
mennyire megbántott az, ahogyan Harryről beszélt. Bár azt nem tudtam volna
eldönteni, hogy azért lettem mérges, mert pocskondiázta Harryt, vagy azért,
mert igaza van.
-Most fogok beszélni velük! – már szállt volna ki az ágyból,
de ekkor fogtam magam és lerántottam, majd a meglepettségtől lebénult fiúra
feküdtem. A szemeink pont egy szinten voltak, így láttam benne minden érzelmet,
amit a hangjában ügyesen titkolt. Inkább szomorú volt, mint felháborodott. Neki
a húga a világot jelenti. De legalábbis a felét. Bántja, hogy ezt titkolta
előtte. Sőt, ki tudja, mit titkolhat még. Átéreztem a fájdalmát, és osztoztam
benne, ahogyan azt ilyenkor egy társnak illik. De a barátomnak tettem
szívességet. Egyértelmű, hogy Harry ezért térítette rám a feladatot. Engem
Nathan meghallgat. Őt és Jesst ezek után kevésbé lett volna hajlandó ember számba
venni.
-Itt maradsz! Bemászol mellém, átölellek, és elalszunk. Mert
én a barátod vagyok, és ezt akarom. Pihenni akarok melletted. Holnap pedig
megint együtt leszel Jessel. Temérdek időtök lesz. De nekünk csak az éjszaka
maradt. Szóval kérlek! Maradj velem! – nem akartam kihasználni „a fáradt
vagyok, mellesleg a pasid és magam mellett akarlak tudni” kártyát, de már csak
ez tűnt megoldásnak. Mondandóm megpecsételéseként nyomtam egy puszit a szájára,
ami se nem hosszú, se nem romantikus nem volt, de reméltem, hogy így egy kicsit
jobban alszik majd el. Bevált a dumám, és bár morgolódva, de bemászott mellém,
hagyta, hogy átöleljem, és aludni tértünk. De az ölelésemben nem éreztem a
megszokott melegséget. Most egy jégcsapot szorongattam, és csak remélhettem,
hogy nem felém fog esni. Ha mégis, talán az ölelésem kicsit megolvasztja, és
csak rám cseppen pár csepp hideg víz. Inkább, mint hogy egy hegyes jégcsap
vágjon fejen, mély heget hagyva maga után.