U.i. Mostanában alig kapok komit :(
Nathan
Dühös voltam. Rettenetesen, áthatóan, és
megmagyarázhatatlanul. Nem akartam találkozni Vele, nem akartam beszélni Vele,
és bántam mindent, amit Vele tettünk. Őt okoltam mindenért, és nem érdekelt senki
se. Az én döntésem volt a szakítás. Amikor közölték velünk, hogy feloszlatják a
bandát, első dolgomként Louishoz akartam menni, de félúton meggondoltam magam.
Miattuk lettünk eltussolva, ha ezt ilyen nyíltan nem is mondta ki senki. Én
átlátom ezt a helyzetet. Nem kétlem, ez egy szépen megírt forgatókönyv műve,
amiből mi ki lettünk írva. Talán nem szép, hogy Louis issza meg a levét annak,
amit most át élek, de így érzem helyesnek. Már vagy két napja vagyok bezárkózva
a házam nyújtotta hűvös, őrjítő magányába. Nem tudtam eldönteni mit tegyek.
Ültem, bámultam a falat, szorongattam a sörös dobozt, de még arra sem volt
erőm, hogy lerészegedjek, és gyászoljam az eltiport karrierem. Amit, amint azt
sokan tudják, gyerekkorom óta áhítok. Meg is kaptam. Ki is élveztem. Most pedig
úgy döntöttek eleget kaptam. Nem tehetek semmit. Bele kell nyugodnom. Ezt pedig
meg is próbálom. Viszont ezt nem tudnám Louis oldalán megtenni. Ő tehet az
egészről! És én nem leszek egy olyan ember mellett, aki fájdalmat okoz nekem.
Eleget szenvedtem már eddig. A hívása után már vártam az érkeztét. Tudtam, ide
fog jönni. Fél óra múlva hallottam is, ahogy elkezdi verni az ajtómat.
-Nathan! Engedj be! – hangja elég kétségbeesetten szűrődött
be az ajtómon.
-Nem - jelentettem ki jó hangosan, hogy hallja.
-Ne szórakozz velem! Kérlek, mondj már valamit! Miért akarsz
szakítani velem? Én... Jézusom... Szeretlek, oké? Évek óta csak téged. Ez az
egész nekem is nehéz, kicsit sok nekem a temérdek új információ magamról,
rólad, és mindenről, amivel te jársz.
Beszélt még az ajtó másik oldaláról, de nem figyeltem rá. A
hajamba túrtam és a falnak támaszkodtam. Mit tettem? Hogy felejthettem el, hogy
szeretem Őt? Gyűlöltem magam, és Őt is. Nem tudtam visszaszívni, amit mondtam,
és nem is akarom. Nekem ez nem fog menni. Könnyebben fog menni minden, ha
megszabadulok Tőle. Pedig szeretem, csak egyszerűen megkavarodtam. Abban biztos
vagyok, hogy nagyon oda vagyok érte, és mit meg nem adnék érte, hogy a szemébe
nézhessek, és elsöpörjem a kósza tincseit a homlokából. De most nem. Most
mélyen, a zsigereimben érzem a dühöt, ami elborít rá gondolva. Az ajtóhoz
léptem, és feltéptem.
-Csak engedj el! – mérgesen, morgósan csattantam rá.
Próbáltam nem látni mennyire elcsodálkozott. Ő csak a szerény, szégyenlős,
visszafogott énemet ismeri. Nem tudja, mennyi arcom van. Meggondolatlan döntés volt
csak így kitörni, felkészületlenül. Lou valahogy el tudott varázsolni a
megjelenésével, olyan szinteken, ahogy senki más. Eső áztatta ruhái a nyitott
kabátja miatt a testéhez tapadtak, haja csapzottan konyult le. Arcán
szomorúság, düh, kétségbeesés és elszántság váltakozott. Nem tudtam mit akar
tenni, de hirtelen felém mozdult. Ijedtemben hátráltam egy lépést, de
felesleges próbálkozás volt. A nyakamat ragadta meg és magához vont. Homlokát
az enyémnek támasztotta, én pedig szinte eltoltam magam tőle, amiben csak a
hátamon tanyázó keze akadályozott meg. Hajoltam hátra, Ő pedig végig centikre
volt tőlem. Összeszorítottam a szemeimet, és én tényleg nagyon, de nagyon
koncentráltam, hogy ne engedjek neki! Csak aztán valami történt. Az arcomra
csúsztatta a kezét, a másik karjával pedig magához préselt, így a karjaimat fel
kellett csúsztatnom a mellkasán, hogy legalább ennyi távolság legyen köztünk. A
szenvedélyességtől, amivel a csókot próbálta kicsalni tőlem, lassan
megolvasztotta a gondolataimat. Szépen, sorban, minden kiesett, amit addig
gondoltam. A gyűlöletem, a gondjaim, és az, hogy mennyire nem akarok Louisval
lenni. Valahogy... Elszálltak. Egy gombolyag cérna maradt az agyam helyén.
Ennek köszönhetem azt, hogy lassan engedtem neki, és ujjaimat Louis vizes
hajába csúsztattam. Lou közelsége szó szerint elveszi az eszemet. Úgy csókolt,
mint aki bizonyítani akarja, megérdemli a szeretetem. Pedig Ő már rég
bebizonyította, megérdemli. Annyira hálás voltam neki, amiért nem hagyta, hogy
tönkre tegyem magunkat. A törött szárnyú angyalom megmentette a boldogságunkat.
Időm sem volt magamhoz térni, a karjaiban tartott, és fenekembe kapaszkodva
hurcolt be a házba, ahol rögtön neki nyomott az első falnak, amit talált. Így
magasabbra kerültem, mint Ő. Elszakadt az ajkaimtól és a nyakamat csókolgatta.
Kicsattanó örömömben nem tudtam mit kezdeni magammal. Vigyorogtam, mint egy
komplett idióta. Lábaim lassan lecsúsztak az oldalán, és egy szintbe kerültünk,
de Ő még mindig a nyakamat puszilgatta. A törődése jó érzésekkel töltött el.
Nem tudom, hogy hihettem, hogy kétségbeesettségemre és szomorúságomra miképp
lehetne az megoldás, hogy kiteszem Louist. Ujjainkat összefűzte és homlokomnak
döntötte a fejét. Kék szemeivel az arcomat vizslatta, én pedig még mindig
nyomorék módra mosolyogtam.
-Rendben vagyunk? – hangjában kétkedés szikrája sem volt
hallható, így felteszem, jól tudta mit fogok válaszolni.
-Igen. Sajnálom, nem kellett volna ennyire kiakadnom rád.
-Miért akadtál ki? – tette fel a kérdését. Elfintorodtam,
kabátjának a gallérját kezdtem birizgálni, és kerültem a tekintetét.
-Feloszlatnak minket és ezért titeket okoltalak. Főleg...
téged – rápillantottam, és elképedve nézett vissza rám.
-Ez nem lehet igaz. Komolyan ezt teszik veled? Veletek?
-Nagyon úgy tűnik – az ő szájából hallva ezeket a szavakat,
könnyek gyűltek a szemembe – Louis, mit fogok csinálni?
Az ölelésébe bújtam és halkan zokogni kezdtem. Végre
kiengedtem a gőzt, és a legjobb az egészben az volt, hogy Lou ott volt,
átölelt, és biztosított róla, hogy ki fogunk találni valamit. Ketten. Együtt.
